A pártpolitikából kivonult Vona Gábor, a Jobbik volt elnöke, aki tavaly augusztus óta vloggerként tevékenykedik, az általa alapított Második Reformkor Alapítvány sajtótájékoztatóján jelentette be: különböző társadalmi kérdésekben fog kampányokat indítani, majd ezekhez benyújtásra kész törvényjavaslatokat dolgoz ki. Hosszú távú célja az, hogy megteremtse a pártpolitikát és a kormányzatot ellenőrző polgári, civil társadalmat. Vona Gábor elsőként a pártmentes önkormányzatiság kérdésében indít társadalmi vitát. Elemzőt kérdeztünk a Jobbik volt elnökének kezdeményezéséről.

A 20. század első évtizedei egy torlódó társadalmat, belső viszonyai alapján félig a múlt században ragadt országot köszöntöttek a Kárpát-medencében. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak, az ún. boldog békeidők óriási fejlődést hozott, az ország több újításban is a nemzetközi mezőny élén járt. A nagy háborút megelőző évtizedekben mégis „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” (akik valószínűleg nem érezték ezt az időszakot aranykornak). Az egymást váltó magyar politikai elitek nem értették meg a jövő, az új század vezérlő dinamikáját, és kényszerből vagy szűklátásból sorra súlyos következményekkel járó – ma már történelmi – döntéseket hoztak. A múlt század összes terhes hagyatékát azóta is magán viseli ez a társadalom, átörökítve nemzedékről nemzedékre. A 21. század első évtizedeiben a magyar társadalom ismét egy korszakhatárhoz ért: mire beléphetett volna a ’89-90-es rendszerváltáskor és a 2004-es EU-csatlakozáskor áhított Kánaánba, addigra véget ért a Nyugat aranykora. Magyarország még nem lépett át teljesen a 21. századba.

Orbán Viktor éves tusványosi beszédeit aszerint tartjuk számon, hogy azokból egyszerre nyerünk bepillantást a kormányfő hosszabb távú cselekvési terveibe, kapunk kontextust a politikai történések értelmezéséhez, valamint igazolást, ideológiai alátámasztást a miértekhez és a hogyanokhoz. Idén sem volt ez másként, bár a „jubileumi” 30-as szám ihletettsége alatt a retrospektív múltidézés különös hangsúlyt kapott a jelen- és jövőmagyarázásban, küldetésadásban. Azt is megtudhattuk, mire vállalkozunk a következő 15 évben.

A magyar médiatérben, ahol az ellenzéki szereplők egy vagy két üzenetet tudnak maximum továbbvinni, fontosak az olyan karakteres, általában megosztó témák, amelyek erős értékdimenziót türközhetnek – fogalmazott Kovács János politológus, az Iránytű Intézet volt vezető elemzője, aki az Alfahírnek értékelte az ellenzéki pártok európai parlamenti választási eredményét és jelenlegi helyzetét.

Az EP-választás belpolitikai tétjét több lépcsőben értelmezhetjük. Legnagyobb tétként jelölhetjük meg azt, amit évek óta szinte minden általános vagy országos relevanciájú időközi választás kapcsán kérdésként felteszünk, hogy üthető-e rés a NER pajzsán, megbontható-e a Fidesz dominanciája, illetve az azt biztosító centrális erőtér. Második körben megvizsgálhatjuk, hogy különböző eredmények esetén az egyes forgatókönyvek milyen hatással lehetnek a politikai játéktér jövőbeni működési elvére, az egyes szereplők stratégiáira. Harmadik körben felvázolhatjuk a versengő szereplők saját tétjeit, illetve, hogy ezeket képesek-e sikerré váltani. Végül a közvetlen hatásokon túl a származékos, hosszú távú következményeket is célszerű feltérképeznünk.

Orbán Viktor február 10-én tartotta 21. évértékelőjét, s miként azt korábban már megelőlegeztem: idén is az EU-s pénzből megújult Várkert Bazárból üzent hadat Brüsszelnek, miközben - a mozgósítást elősegítendő - tétet, narratívát adott a közelgő EP-választásnak. A beszéd nagy része nem tartalmazott új gondolatot a kormányzati kommunikáció által már régóta, mantra szerűen ismételgetett, migrációval és Soros György személyével összefüggő lózungokon kívül. Egyedül a családvédelmi akcióterv bejelentett 7 pontja hozott újdonságot, amelyektől a kormányfő a nemzethalál ("a népek országútján való porfelhővé válás") elkerülését és egy bizakodó, lélekszámban is gyarapodó ország megteremtését várja. Természetesen az ellenzék ostorozása sem maradhatott el: a miniszterelnök - formabontó módon - egyszerre nácizott és kommunistázott, miközben a "bevándorláspárti" jelzőt is rájuk aggatta.

A Brexit tankönyvi példává vált – igaz, nem úgy, ahogyan azt a szuverenisták megálmodták. Több mint két évvel a kilépésről szóló népszavazás után még mindig nem látjuk az Egyesült Királyság helyét az új jogi és gazdasági viszonyrendszerben. Ugyanakkor egyre hangosabbak a szirénhangok is, amelyek a Brexit „visszacsinálásáról” szólnak, és ennek érdekében egy újabb referendum kiírásáról.

Minden kornak, társadalomnak van egy uralkodó szabadságfelfogása, eszménye, viszonyítási alapja, amihez képest egyénként vagy egy közösség tagjaként szabadabbnak, vagy kevésbé szabadnak érezheti magát. Ez a szabadságfelfogás nagyban befolyásolja az állampolgárok konformérzetét a fennálló renddel, az abban betöltött státuszukkal összefüggésben, s ennek megfelelően alakítja az állampolgári lojalitást és a civil aktivizmust.

2018 – 2014 után – ismét a „folytatjuk” éve volt. A 2010 óta tartó Fidesz-kormányzás korszakká bővült. A megelőző két ciklusban kialakított rendszer (NER) újabb támpilléreket kapott – összhangban a kormányfő által a választás előtt kilátásba helyezett elégtétel ígéretével. Az ellenzék ismét emlékeztetőt kapott arról, hogy a kormány ellenzéke helyett a rendszer ellenzékeként kényszerül működni, ha nem kényelmes számára a „rendszerépítő ellenzék” szerepe, amibe – rossz helyzetfelismerés okán – oly gyakran belecsúszik.

Francis Fukuyama amerikai politikatudós, politikai közgazdász és író híres, kötetté bővített esszéjének – azóta a szerző által is revízió alá vont – alapgondolatát manapság is gyakran idézzük. A liberális demokrácia, a politikai és gazdasági liberalizmus valóban életképesebbnek, humánusabbnak, szellemi és materiális értelemben is produktívabbnak bizonyult, mint az államszocialista rendszerek, a különböző autoriter vagy totális (totalitárius) rezsimek. A kelet-európai rendszerváltozások és a berlini fal leomlásának eufórikus állapotában valóban úgy tűnhetett: a történelem visszaigazolást adott arról, hogy a társadalomfejlődés politikai kulturális és intézményes szempontból is eljutott arra a pontra, ahol megvalósult a lehető legszabadabb, a legtöbb polgár legnagyobb jólétét/boldogságát megalapozni képes berendezkedés, hatalomgyakorlás.