A vidék Magyarországa után Budapest is arra vár, hogy fellélegezhessen, ám egy jól érzékelhető politikai sakkjátszma nehezíti a nyitási folyamatot. A kormányfő elővigyázatosságról szóló üzenetét Kovács Zoltán államtitkár nyilatkozatai fordították a „politikai zsarolás” nyelvére. Miközben az ellenzék és a szakértők, véleményformálók egy része továbbra is vesszőfutást jósol a kormánynak, Orbán Viktor és környezete mintha egyre magabiztosabbnak tűnne a válságkezelés kommunikációja terén: a miniszterelnök immár nemcsak a gazdaság talpra állításáért, a munkahely-teremtésért, de a védőeszközök rendelkezésre állásáért is „személyes garanciát” vállal. Eközben a kül- és Európa-politika frontján is tartja magát a kormányzat: sikerült elhárítania a koronavírus- („felhatalmazási”) törvény esetleges jogi következményeit, ugyanakkor az elmúlt napokat ismét a diplomáciai pofozkodás jellemezte.
A válságkormányzás mérsékelten meggyőző teljesítményt mutat az effektív válságkezelésben, ugyanakkor idáig képes volt érvényesíteni saját politikai szempontrendszerét – mind az ellenzékkel, mind az európai intézményekkel és kritikus kormányokkal szemben. Ha ez így marad, és a gazdasági-szociális válságkezelés nem jár a kormánypártok népszerűségének érzékelhető, trendszerűvé váló megcsappanásával (ez legkésőbb ősszel kiderül), akkor nem valószínű, hogy a stabilitásra a kormányzás (és a rendszer) egyik fontos vívmányaként tekintő miniszterelnök komolyan eljátszana az előrehozott választások gondolatával. Magabiztosságból pedig – legyen az egy tényleges attitűd vagy egy felvett póz – jól láthatóan nincs hiány.
Itt persze fontos megjegyezni, hogy különösen a kritikus időszakról szóló statisztikák még hiányosak, a megindult/felgyorsult folyamatok hatásai még mérsékelten érzékelhetők, a társadalom tűrőképessége egészen máshol állhat, mondjuk 2-3 hónap távlatában, mint most. A kormány is sorozatos újratervezések mellett működhet, a gazdasági mutatószámok, piaci folyamatok és a politikai klíma változásának megfelelően alkalmazkodhat a helyzethez.
Ha részben vakon repülsz, legfeljebb a nap melegét érezheted, mielőtt megolvasztja a viaszszárnyakat.
Ami most jellemzi a kormányt, az az ambiciózus óvatosság. Ez azonban akár kevésnek is bizonyulhat a társadalmi igények és várakozások tükrében – különösen az idő múlásával.
Ami a gazdaságélénkítést és a konszolidációt illeti, Orbán Viktor a két vállán ülő kisangyalra és kisördögre is hallgathat: míg Matolcsy György jegybankelnök továbbra is mérsékelt gazdasági növekedéssel számol, addig Varga Mihály pénzügyminiszter már többedszer lengeti be a komolyabb recesszió lehetőségét.
A kormányfő számára politikailag elfogadható, gazdaságilag pedig kezelhető forgatókönyvként leginkább stagnálás-közeli állapottal számol az idei évre, amit agónia helyett gyors fellendülés követhet. Ha így lesz, akkor a válságkormányzás sikere a szubjektív tényező (a közhangulat alakulása) irányából is biztosítható, ami erejét veszi a személyi felelősség keresésének is.
Ebben a helyzetben a kormányfő nem maradhat háttérszereplő, hiszen válsághelyzetben egy ilyen magatartást automatikusan büntetnek a választók. S ha már az élre kell állnia, akkor a „mindent visz” logikája mentén érdemes saját országvédő, kórházjáró, terepen szemléző, a védekezés minden mozzanatát kézben tartó imázsát építenie. A sikeres válságkezelés az ő számára akkor aknázható ki leginkább, ha az „one-man-show” formátumot kap, ami pedig negatívumként merül fel, az externizálható vagy rátolható az ellenzéki „aknamunkára”, illetve településvezetői inkompetenciaként mutatható be.
Miközben a kormányellenes szereplők nem engednek a felhatalmazási törvény körüli diktatúra-mantrából (az MSZP „diktatúrafigyelőt” is indított), az Európai Bizottság pedig nem talál fogást a törvényen,
a magyar embereket még mindig sokkal inkább foglalkoztatják a megélhetési és járványügyi kérdések, mint a demokrácia- és jogállamiság-viták.
A fő nehézséget az okozza, hogy ellenzéki pozícióból könnyű nagyot ígérni, s a demagógia plusz szavazatok helyett a hitelességet is ronthatja. Különösen, ha a legharsányabb kritikák olyan pártok, pártvezetők irányából érkeznek, akik egykor kudarcot vallottak a válságkezelésben, s akik maguk is a „kommunikációs kormányzás” útját járták az effektív cselekvés helyett.
Ez a körülmény önmagában nem csökkenti a bírálatok valóságtartalmát, de még a választói emlékezet korlátossága mellett is gyengítik a társadalmi fogadókészséget.
Úgy tűnik, a válság és válságkezelés kommunikációjában nem előnyös az „all-stars” ellenzékiség. Ez azonban egy roppant nehezen feloldható dilemma.
A Fidesz emellett szépen lassan visszahozza, kerettörténetbe illeszti a korábbi kommunikációs termékeit. Előkerül a Soros-terv 2.0, a birodalomhívők, a gender-téma, a kipcsak-rokonok, a nemzetközi összeesküvés, a segíteni elmulasztó EU, az antikommunizmus. Németh Szilárd a napokban már Soros-Karácsony tervet vizionált.
Az identitáspolitikai, emlékezetpolitikai, ellenség- és csoportképzési kommunikáció erősíti a szekértábor-öntudatot, még a kormány teljesítményével való elégedetlenség mellett is mérsékli a lemorzsolódást.
A kormány az európai politikai színpadon is aktív (még ha a jelenlegi helyzetben nehezebb is eldönteni, mi számít mellékhadszíntérnek). Ennek két fő oka van. Egyrészt a válságkezelésben sikeres és sikertelen nemzetállami modellkísérletek, valamint az uniós szintű cselekvés szerényebb eredményei idővel komoly hivatkozási alappá válhatnak az EU jövőjéről (és a magyar jogállamiság helyzetéről) szóló vitákban. Másrészt az orbáni külpolitika célrendszere lényegét tekintve változatlan: továbbra is az unión belüli regionális szövetségépítésben és a nyugati szereplőkkel szembeni ellensúly-képzésben, zsarolási potenciál kialakításában érdekelt. (Utóbbi esetben hol a németek, hol a franciák mellé állva, hol Berlin-Párizs ellenében.)
Nem véletlen, hogy például a Klaus Iohannis-ügyben a megszokott, konfrontatív stílushoz képest visszafogott volt a magyar külügy (Orbán Viktor egyik rádióinterjújában meg is jegyezte, hogy az uniós csúcsokon a román elnökkel több fontos kérdésben is megtalálta a közös hangot a múltban), míg mondjuk az öt észak-európai országgal szemben erős lépéseket tett a külgazdasági és külügyminiszter.
Ez a cserealku-diplomáciából fakadó pragmatizmus: akitől számíthatok valami előnyre, együttműködési hajlandóságra, azzal szemben kesztyűsebb kézzel bánok (épp csak annyira, hogy ne tűnjek gyengének), míg akikkel nehezebb közös platformra állni, ráadásul konzekvensen kritikusak, azok ellen „szabadságharcot” vívok, mert megsértették a „magyarok büszkeségét”, a „haza becsületét”. Ráadásul a magyar külügy nyugat-balkáni terveihez jól jönne egy kiegyensúlyozottabb viszony a románokkal.
Árulkodó ugyanakkor, hogy a válság kezdete óta eltelt időszakban a kormányzati politika és politikai kommunikáció úgy vált válságkezelés-fókuszúvá (ezáltal a korábbiakhoz képest belpolitika-túlsúlyúvá), hogy eközben nem értékelődött fel jelentősen az ellenzék helyzete és szerepe.
A propagandaműködés persze napról napra építgeti a „vírusnak drukkoló”, külföldön az országot gáncsoló, az idősotthonokban vereséget szenvedő ellenzék képét, míg az ellenzéki képviselők is példásan aktívak a kormánykritikában és különböző akciókban. Azonban hiányzik az a választói érzet (ezt egyelőre a közvélemény-kutatások is alátámasztják), hogy itt egy kiélezett, izgalmas politikai vetélkedés folyna. A mostani helyzet tehát részben az aktív kivárásról is szól.
A válságkezelés eredményei, a kormány teljesítményével szembeni társadalmi elégedettség és az ellenzéki alternatíva megléte vagy hiánya változtathat ezen már a következő hónapokban. Az őszi időszak kritikus lehet ebből a szempontból, de a nyár sem feltétlenül a megszokott „uborkaszezonként” telik majd, hiszen a válság tömegesen befolyásol élethelyzeteket, sokak számára még elérhetetlenebbé teszi az utazással járó kikapcsolódást. Eleve a tervezhetőség hiánya, a belengetett őszi „második hullám”, a „kifáradás effektusa” sokkal türelmetlenebbé teheti a választókat. Kiterjedt állami gondoskodás nélkül a tartós védekezés pszichológiája sem érvényesülhet a jelenlegi helyzetben.
Egy olyan időszak előtt állunk, amelyben nagyon gyorsan változhat kormány és ellenzék mozgástere (ahogy az ellenzéken belüli releváns szereplőké is, amennyiben meg tudják magukat különböztetni a többiektől).
Ezzel együtt a közéleti folyamatokat elemzők több lényeges kérdésben is nagyon mást gondolhatnak néhány hónap múlva, mint most. Az sem igazán fog számítani, hogy mit gondolunk arról, ki nyerte a válságkezelés első szakaszát. Ez most egy „politikai Jenga”: ha a járványhelyzet elültével még állni fog a választói bizalom „tornya”, kedvező politikai klíma mellett konszolidálhat a kormány, ha pedig megindul a „hegyomlás”, az politikai értelemben maga alá temetheti a válságkezelés részsikereit is.
Ez a cikk a Jövő TV felületén jelent meg 2020. május 13-án.
Címlapfotó: Shutterstock
