Az egyéni választókerületek mindegyikére kiterjedő közös jelöltállítás és a közös programadás ígéretének bejelentése éppúgy jelzésértékű volt az elmúlt napok történéseinek sorában, mint a gödi önkormányzati konfliktus kapcsán az országos politika porondján kialakult DK-Momentum párharc. Ahogy az ellenzék közelebb került az „összellenzéki” listaállításhoz (az ellenzéki közös listák koncepciója helyett), úgy került elő ismét a 2014 áprilisa előtt már Bajnait és Mesterházyt is dilemma elé állító Gyurcsány-kérdés. A helyzet persze bonyolultabb az egyszerű személyi preferencia-nyilvánításnál, hiszen ennek a kérdésnek a vonzata a politikai alternatíva-építés hitelessége és egy, a kormányoldal által kiválóan hasznosítható ellenségkép (egyben hivatkozási alap) választói magatartásra gyakorolt hatása.
A 2018 áprilisi országgyűlési és 2019 októberi önkormányzati választásnak – noha sok szempontból „almáról és körtéről” beszélünk – fontos tanulsága volt, hogy a kormánypártokkal szemben a jelenlegi választási rendszerben, töredezett ellenzéki pártpaletta mellett siker csak a közös jelöltállítástól várható. Ez a (későn jött) stratégiai felismerés „bontotta le” elvi szinten a centrális pártrendszert. Közben azonban átrendeződött az ellenzéki térfél erősorrendje: a vezérszereptől megfosztott Jobbik (és LMP) meggyengült, a parlamenti küszöb alatt teljesítő, illetve a küszöböt éppen csak átlépő Momentum és DK pedig az instabil középpártok státuszába lépett.
Gyurcsány Ferenc „visszatért”, a „20-21. századi pártok” cselekvést meghatározó politikai narratívája, a háromosztatú pártpolitikai tér effektíve megszűnt, illetve kétpólusúvá épült vissza. Ezt a folyamatot nemcsak a DK kedvező támogatottsági adatai, hanem az MSZP eljelentéktelenedése, a Jobbik identitásvesztése és szervezeti szétcsúszása is segítette – csakúgy, mint a versengő (tartalmi politikai kínálati) alternatívák és a vezérszerepek, karizmatikus ellenzéki politikuskarakterek hiánya.
Csaknem uralkodóvá vált az a nézet, hogy a minél szorosabb „összefogás” (közös lista, közös jelöltek, közös miniszterelnök-jelölt), tehát alapvetően egy politikai szempontból nagyon is jelentős, de mégiscsak választási technikai kérdés, önmagában „csodafegyverként” funkcionál majd, és a választási matematikai előnyök mellett választáspszichológiai túlcsordulása is lesz. Ezt legutóbb talán Márki-Zay Péter fogalmazta meg, aki 2022-ben – Mesterházy Attila 2014-es víziójához hasonlóan – a kétharmados ellenzéki győzelem lehetőségét is reálisnak látja. Eközben – nem elvonatkoztathatóan a bejelentett előválasztások szervezésétől és általában az ellenzéki tárgyalások előrehaladásától – felélénkülni látszik az ellenzék pártjai közötti versengés, ami időnként úgy tűnhet, szétfeszítheti az együttműködés kereteit is.
Ez a vetélkedés azonban döntően hatalmi (tárgyalási pozíciók erősítése, dominanciaharc), nem pedig ideológiai természetű. Ennek okát sem nehéz megérteni:
A Fidesz ezzel szemben nem fél a szimbolikus politizálástól, a hívószavaktól, a markáns (gyakran eleve szembenállást hangsúlyozó) önmeghatározástól, hanem a szavazók megtartásának és mozgósításának eszközeként tekint azokra.
Különösen igaz ez egy olyan felállásban, ahol egyelőre az ellenzéki együttműködés éppúgy (sőt, még jobban) „zsákbamacskát árul”, mint a „folytatjukkal” kampányoló Fidesz, hiszen a proteszt-ellenzékiségen túl nem fogalmaz meg konkrét társadalmi ajánlatot, jövőképet az ország számára. Ehelyett meghatározóan személyi és technikai jellegű viták zajlanak.
Jakab Péter olyan ellenzéki „tortát” sütne, amiben – szavai szerint – nincs Gyurcsány-mazsola, Fekete-Győr András és Márki-Zay Péter (aki miniszterelnök-jelöltként is megméretné magát) pedig politikai értelemben (egy állítólagos korábbi informális alkura hivatkozva) „nyugdíjazná” Gyurcsány Ferencet.
Ő a magyar politika „nagy túlélője”, aki nemcsak (erősen megosztó) vezérszerepet visz, de sok ellenzéki politikustársával szemben – akár kedveljük őt, illetve amit képvisel, akár nem – mögötte van tényleges, százalékokban mérhető politikai teljesítmény. Az össztársadalmi vagy „csak” az ellenzéki/kormánykritikus táborokon belüli megítélése lehet kedvezőtlen (ekképp az ő személye „ballaszt” a kormányváltás szempontjából), amíg a DK az ellenzék (egyik) vezető ereje, addig Gyurcsány politikája „legitimálva” lesz, ő maga pedig (még passzívan is) politikaalakító tényező marad. Ehhez ráadásul nem kell vezető közjogi pozícióba kerülnie. Hogy is írta Vadai Ágnes a minap Facebook-on?
„Akik a mi oldalunkon eddig vele szemben határozták meg önmagukat, mind elbuktak. […] Megnyugtatok mindenkit: Gyurcsány marad. És vezető szerepe lesz egy új Magyarország megteremtésében.”
A DK-elnök személyét terhesnek érző ellenzéki pártvezetőknek mostanra érteniük kellene, hogy az „összegyurcsányozódás” elsősorban nem a DK-val való (választási) együttműködési kényszer miatt áll elő, hanem a politikai alternatíva hiánya, az identitásnélküliség, az ellenzéki vezető és vezéri szerep (egyszóval: pólusképzés) feladása miatt. Gyurcsány Ferenc ezt felismerte. Nem véletlen, hogy a DK előszeretettel áll bele konfliktusos, szimbolikus erejű vitákba, illetve tör egyedüliként lándzsát a nemzetállami kereteket lebontani szándékozó európai föderáció mellett, miközben új vezérszerep építgetésébe kezdett.
Ebből szinte egyenesen következik az összellenzéki listaállítás közös ellenzéki listák (optimálisan kettő) helyett, és így tökéletesen működhet tovább a Fidesz-féle politikai koordinátarendszer, ahol a túloldalon (ultima ratio-ként) „Gyurcsányék” állnak. Az sem véletlen, hogy a legutóbbi, „nagy” ellenzéki bejelentés az általános jelölti koordináció hangsúlyozása mellett jótékonyan homályban hagyta a listaállítás kérdését. Igaz, a közös ellenzéki programadás és az együtt kormányzás szándékának deklarálásával ez a vita kezd okafogyottá válni.
A kormányoldal már egy ideje szoros ellenzéki együttműködéssel számol. Éppen ezért hangsúlyozza a „habarék-ellenzékiséget”, a településvezetési alkalmatlanságot, valamint a gödihez hasonló ellenzéki belharcokat, ezáltal is gyengítve az ellenfelei kormányképességébe vetett választói hitet.
A kérdés csak az, hogy mi lesz azokkal a kormánykritikus, nem elkötelezett szavazókkal, akik önazonos döntést kívánnak hozni, és értékeket keresve alakítanák ki a preferenciájukat, illetve vennének részt a szavazáson. Vajon ők hajlandóak lesznek-e választani az „elmúlt nyolc év” és az „elmúlt tizenkét év”, a „jóléti rendszerváltás” és az „illiberális demokrácia” (röviden: Gyurcsány és Orbán) pirula között? Nekik ki állít alternatívát?
Az ellenzéki pártok legutóbbi bejelentésükkel így is fontos lépést tettek a megegyezés, a választási felkészülés irányában. Viszont a neheze még csak most jön. Más ugyanis elvi szinten megállapodásra jutni, s megint más lesz az „ellenzéki kerekasztal” körül megegyezni nyerhető körzetekről, listán elfoglalt helyekről, valamint legalább tucatnyi választókerületben előválasztást szervezni (ennek jelenleg nem adott a logisztikai háttere) – nem is beszélve a közös miniszterelnök-jelölt személyéről, a listaállítás módjáról. Az október 11-i borsodi időközi országgyűlési választás – amitől az ellenzék a Fidesz-KDNP formális kétharmadának megdöntését várja – eredményeinek értékelésében ezek a szempontok is megnyilvánulnak majd.
Címlapfotó: MTI
Ez a cikk a Jövő TV felületén jelent meg 2020. augusztus 17-én.
