Minden kornak, társadalomnak van egy uralkodó szabadságfelfogása, eszménye, viszonyítási alapja, amihez képest egyénként vagy egy közösség tagjaként szabadabbnak, vagy kevésbé szabadnak érezheti magát. Ez a szabadságfelfogás nagyban befolyásolja az állampolgárok konformérzetét a fennálló renddel, az abban betöltött státuszukkal összefüggésben, s ennek megfelelően alakítja az állampolgári lojalitást és a civil aktivizmust.
Thorma János Talpra magyar! című festménye
Bár 'a régiek és a modernek szabadsága' (Benjamin Constant nyomán) számos szempontból eltér egymástól, nem is beszélve a modernkori és jelenkori szabadság- és demokrácia-felfogások különféle intézményesüléseitől, a mindenkori társadalmak viszonyai alapvetően visszavezethetőek a szabadságra és a biztonságra, és azok (megfelelő egyensúlyának) biztosítékaira, polgári (emberi tényező) és intézményes (jogrendszer) garanciáira. Nemcsak az alapjogok fejlődésének állomásai („szabadság az államtól”, „szabadság az államban”, „szabadság az állam által”) különíthetők el egymástól, hanem a szabadság absztrakciójának korszakonkénti, vagy egy adott időszakban és földrajzi térben megjelenő, egymás mellett élő, egymással konkuráló jelentésváltozásai is.
Ha abból a percepcióból indulunk ki, hogy a mai Magyarországon mind a közügyekben való részvétel, képviselet, mind pedig a privát szférában (is) jelentkező, az egyéni boldogulás, fejlődés lehetőségét hordozó tényezők terén egyre jelentékenyebb szabadsághiánnyal szembesülünk, akkor adódik a kérdés, a tényleges szabadságunk, a lehetőségeink szűkülése vajon a szabadságeszményünk torzulásának következménye-e. Ha a kormányzat sokat kritizált lépései találkoznak a társadalom aktív többségének akaratával, tetszésével, de legalább passzív támogatásával, úgy a hatalom ellenfeleinek demokráciakritikája egy kifejletlen, illuzórikus szabadságeszményre reflektál, s ekképp alig talál értő fülekre, még kevésbé bátor szívekre.
A polgári öntudat, kurázsi ellenszélbe került az orbáni Magyarországon, ahol az uralkodó széljárás keleties, alattvalói, s az érvényesülés egyedüli útja a behódolás. Ekképp a személyes szabadság (freedom) és a politikai szabadság (liberty) is devalválódott, a személyes szabadság az állami be nem avatkozás képzeletbeli sávjának eltolódásával teret veszített. Isaiah Berlin jól ismert esszéjének (’A szabadság két fogalmáról’) hazai viszonyokra alkalmazása is rávilágít: a pozitív szabadság-fogalom választói tudatba épülése, és a társadalmi lényként való gondolkodás az, ami fájó „hiánycikk” a mai Magyarországon. A posztkádári attitűdökre hajazó paternalizmus a polgári autonómia szöges ellentéte, az állami gyámkodás, a demagógia, az intenzív propaganda-tevékenység, a szavazatvásárlás a múltban ragadás biztos receptje. Az általunk ismert és a részünkről óhajtott Magyarország lassan, fokozatosan fordult ki önmagából, míg végül egyre nehezebben és rezignáltabban ismerünk rá.
Ugyanakkor, az a tény, hogy a Nemzeti Együttműködés rendszerének építőköveit 2010 óta (az alapjait még azt megelőzően) rakosgatják, s az objektumnak már nemcsak a terveit, sziluettjét láthatjuk, de a magas falait, sőt egy-egy homlokzati domborművét is, azt sugallja, hogy annak belakása, bővítése a kormánypártok mögött álló tömegek jelentős része számára nemcsak esetlegességet, sokkal inkább értékválasztást tükröz. Egy jól felépített ellenségképpel szemben a biztonság választását, valamint a nemzeti, etnokulturális közösséget túlmisztifikáló, annak történeti vívmányait, egyes identitáselemeit és szuverenitását kihangsúlyozó, homályos szabadságfogalmat, amit – paradox módon – az erős, atyáskodó vezető testesít meg. A rendszerrel szembeszegülők, abból kihullók sérelmei, illetve az általuk hangoztatott, rendszerszintű problémák nem méltányosságot, megvitatást, esetleg reparációt igénylő tényezők, hanem részei a politikai közösség szabadságát és biztonságát – külső szereplők befolyása alatt – veszélyeztető támadásoknak. Így válnak az ellenzék prominens szereplői „ügynökökké”, „csicskákká”, vagy épp a diáktüntetők „utaztatott, külföldi fiatalokká”. Ez a fajta ellenségkreálás és elidegenítés a társadalom szövetrendszerének tudatos roncsolása, ami a szekértábor-logika állami szintre emelésének egyértelmű következménye. Ennek az ad politikai racionalitást, hogy a kormánypártok szavazótáborának mérete lehetővé teszi a „hazabeszélést”, a szimbolikus politizálás és a konfrontatív kommunikáció felfuttatását, a közbeszéd hiszterizálását a szavazatmegtartás és a mozgósítás érdekében. A politika természetrajzát tekintve akár univerzális receptről is beszélhetnénk, azonban mégis láthatunk pozitív példákat arra, hogy egy-egy társadalom rendelkezik olyan immunitással, ami kudarcra ítéli az orbáni illiberalizmus módszereinek, fő témáinak átültetését (Szlovénia, Macedónia, Szlovákia, s részben Lengyelország).
A nyugati típusú, progresszív gondolatoknak (de nyugodtan említhetném e helyen a liberális konzervativizmust is) leginkább azért nincs tömegbázisa Magyarországon, mert a magyar társadalom kollektív tudatából, történeti tapasztalataiból hiányzik a polgári, republikánus szabadságfogalom és szabadságélmény. Ennek nemcsak politikai kulturális, de szociológiai alapjai sem biztosítottak. Zsákutcás fejlődésünk legfájóbb 'alkati torzulása' ez. A jelenlegi hatalom által gerjesztett társadalmi reflexek leginkább az államszocializmus időszakára hajaznak. A magyar választópolgárok igen jelentős hányada elmerült a társadalmi infantilizmusban, ahol a közügyekkel foglalkozás, a közéletben való részvétel, a kritikus és reflexív gondolkodás olyan teher, ami kényelmetlenné teszi a szabadságot. Salvador Dalí ezt lényegre törően így fogalmazta meg: "Gyűlölöm a szabadságot: arra kötelez, hogy válasszak."
