Orbán Viktor immár 22. alkalommal tartott évértékelőt. A hazai politikai életben ő honosította meg a műfajt a polgári kormányzás második évében (1999-ben), és láthatóan ezen a pályán sem cserélte még hatosra a „nyolcas számú mezt”. Már egy ideje, különösen a 2002-es vereséget követő évértékelő óta szóhasználatukban harciasabbak, üzeneteikben megosztóbbak ezek a beszédek, s a 2010-es kormányváltást követő időszakban új ellenségképek is megjelentek. A mostani értékelő e tekintetben is illeszkedett a sorba, és folytatta a múltidéző, absztraktból a konkrétumokra forduló, a politikai napirend alakításának kormányzati szándékát erősítő, eredményeket, teendőket és kihívásokat taglaló gyakorlatot.

Az Európai Unió történetében először fordult elő, hogy egy szuverén állam hátat fordított a Közösségnek, noha az „egyre szorosabb unióra” már hosszú évekkel ezelőtt nemet mondtak a britek. Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépésének magyarázata rendkívül egysíkú a főáramú médiában, és legtöbbször ki is merül abban, hogy a populisták félrevezették a brit közvéleményt. A helyzet – mint a politikában általában – ezúttal is jóval összetettebb. Ezt a cikket azoknak ajánlom, akik nem elégednek meg a felszínes értékelésekkel, unalomig ismételt lózungokkal, és szeretnének „mélyebbre ásni”.

A következő cikkemet a Kovács Tibor - Fodor Gábor szerzőpáros "Zöld kommunizmus vagy fekete diktatúra: mivé fajulhat a Greta-jelenség és az újnacionalizmus?" című, a Válasz Online felületén 2019. december 19-én megjelent cikkére reflektálva írtam. Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a politikai eszmetörténet, ideológiák és a 21. századi utópiák-disztópiák kérdésköre iránt.

2019 új helyzetet teremtett az ellenzék lehetőségeit tekintve, ami mind a szélesebb közvéleményt, az ellenzéki vagy kormánykritikus érzelmű választókat, mind magukat az ellenzéki pártokat gondolkodásra inspirálta a “hogyanok” tekintetében. Az ellenzéki pártok technikai koalíciójának, a szorosabb együttműködés lehetőségének számos olvasata, tanulsága megjelent – ezek között nem kevés, és nem kevésszer ismételt, fajsúlyos tévedéssel. Ideje eloszlatni ezeket!

Az önkormányzati választás eredményeinek fényében az ellenzék helyzetéről, útkereséséről, és a pártok előtt nyitva álló lehetőségekről, esetleges feladatokról beszélgettünk Kovács János politológussal. Nótin Tamás interjúja, Alfahír.

Az orbáni külpolitika gyakran nehezen értelmezhető, mivel egyes lépései nincsenek összhangban Magyarországnak az euroatlanti szövetségi rendszeren belüli pozíciójával. A magyar kormány az elmúlt évek során több alkalommal is ellehetetlenítette a közös, európai álláspont kialakítását olyan kérdésekben, amelyek az unió jövőjét, a közös európai külpolitikai törekvéseket szorosan érintik. Eközben kifejezetten jó partneri viszonyt ápol olyan politikai rezsimekkel, amelyeket a Nyugat rendszeresen bírál a politikai szabadságjogok és alapvető emberi jogok semmibevétele miatt. Orbán Viktor azt is világossá tette, hogy az EU-n belül egy kelet-közép-európai hatalmi centrum kialakítására törekszik a hagyományos német-francia tengellyel szemben. De hogyan is függenek össze egymással ezek a tényezők?

A tegnapi önkormányzati választás átrajzolta a politikai erőviszonyokat, stratégiai irányt mutatott az ellenzéknek a kormányváltás célja felé, megtörte a Fidesz 2006 óta tartó győzelemsorozatát az országos választásokon, és rámutatott az Orbán-rendszer gyenge pontjára. Az ellenzék terepet, felelősséget, eszközöket kapott az építkezésre és a kormányváltó alternatíva kimunkálására. 

A Fidesz elnöki pozíciójában megerősített Orbán Viktor a pártkongresszusi beszédében egyértelművé tette, hogy nagy tervei vannak a nemzetközi politikában. Az EU belső hatalmi viszonyainak átrendezése, a regionális szövetségi politika és erőközpont-építés, egy exportálható magyar politikai modell felépítése tartoznak ide az elmúlt ciklusok külpolitikai erőfeszítéseinek tükrében. A miniszterelnök már évek óta várja „a lázadás évét” (először 2017-re jósolta), ami majd megroppantja a fennálló európai rendet, az utóbbi évtizedek politikai, gazdasági, társadalmi építményét. Ebben a berendezkedés-ellenes légkörben, ahol az Európai Unió már nemcsak több integrációs sebességgel, de több társadalmi-kulturális modell mentén is működhet, a magyar kormányfő – és az ő felfogása szerint a kelet-közép-európai térség – elérheti politikai befolyásának csúcsát.