A választást követő elemzések többsége korántsem kezeli kiemelten az ellenzéki vereség okai között a szervezeti hiányosságokat. Természetesen az ellenzék logisztikai ereje összehasonlíthatatlanul kisebb a kormányoldaléhoz képest, mégis meglepő volt, hogy korábban erős ellenzéki bástyáknak számító városok - Szombathely, Miskolc, Dunaújváros - is elestek, a kisebb településeken pedig egyenesen katasztrofálisan szerepelt az immáron összefogott hat párt. Mit rontott el az ellenzék? Miért nem spórolható meg a terepmunka? És vajon hová tűntek a jobbikos szavazók? A kérdésekre Kovács Jánossal, az Elemző szemével blog szerzőjével, politológussal kerestük a választ.
Kovács János - Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Budapesten kívül alig-alig volt olyan körzet, ahol az ellenzék meg tudta szorongatni a kormánypárti jelölteket. A meglepő talán nem is ez volt, hanem a vidéki városok elvesztése. Hogy történhetett ez, különösen a 2019-es ellenzéki előtörés tükrében?
Igen, a Budapest-vidék törésvonal egyértelműen megmutatkozott ezen a választáson, és láthatólag az sem jelentett komoly fegyvertényt a megyei jogú városok többségében, hogy a 2019-es önkormányzati választáson viszonylag sikeresen szerepelt az ellenzék, ami előrevetítette, hogy – bár az országgyűlési választás más műfaj – a következő években érdemben nagyobb lehetősége lesz majd a szervezetépítésre, mozgósításra. Ehhez képest ellenzéki vezetésű városokban, jó eséllyel nyerhetőnek gondolt választókerületekben is alulmaradtak az összefogás jelöltjei.
Ebben komoly szerepet játszhatott az Ön által is említett, kétségtelenül meglévő erőforrás-aszimmetria, de azt gondolom, túlzóan leegyszerűsítő és félrevezető volna kizárólag erre a körülményre fogni az ellenzék kudarcát. A választás fő tétje a kormány maradása vagy bukása volt, és az országos politikai problémafelvetésekre, valóságmagyarázatokra a nagyvárosi, illetve a vidéki választói tömegek másként rezonáltak. A közhangulatot, a válsághelyzettel kapcsolatos, aktuális félelmeket és veszélyforrásokat a kormánypártok időben detektálták, és – ha némi következetlenséggel is – képesek voltak helyzeti előnyt kovácsolni ebből a tétova, egymásnak ellentmondó üzeneteket küldő, ellenzéki szereplőkkel szemben.
Különösen igaz ez az orosz-ukrán háború kapcsán, ahol azt láthattuk, hogy erőteljesen érvényesült az inkumbens-hatás: ha nem is sikerült Orbán Viktor „békemissziója”, az események lefolyása és a politikai kommunikáció a kormánypártokat erősítette. Ami a kisebb településeket (kisvárosokat, nagyközségeket, aprófalvakat) illeti, itt a Fidesz számára immár hagyományosan jelentős tömegbázis és utánpótlások voltak, és az itt élők hagyományőrző értékrendjét, társadalmilag konzervatívabb gondolkodásmódját, elégedettségérzetét leginkább a kormánypártok stratégái értik és képesek tömegkommunikációs eszközökkel, megígért fejlesztésekkel, illetve szociális transzferekkel befolyásolni.
Bár egyes véleményvezérek a vereség okaként a "falvak népét" okolta, sőt, egyesek a mucsaizásig és parasztozásig is eljutottak, több olyan elemzés is napvilágot látott, hogy az ellenzék már a vidéki kisvárosokból is eltűnt, nincs jelen, csak kampányidőszakban. Mennyire játszik szerepet az ellenzéki vereségben a pártok eltűnése?
Egyes (választás-) szociológiai csoportok kollektív minősítése nem a helyzetelemzésben segít, hanem a bűnbakkeresésben. Ez nem jó út. A vidék Magyarországát értelemszerűen más vagy más hangsúllyal megjelenő kérdések foglalkoztatják. Ezeknek a választóknak nem lehet ugyanazokkal az üzenetekkel kínálatot nyújtani, mint az urbánus, kozmopolita szavazóknak. Itt sokkal fontosabb szerepe van az emberközeliségnek, a közösségi identitásoknak, a megjelenített értékrendnek, a jól értelmezhető jövőképnek, a politika „soft” elemeinek. Választásról választásra egyre nagyobb szerepet kapnak a különböző közösségi média és egyéb multimédiás platformok; a hírfogyasztási szokások és a politikai közbeszéd, a vitakultúra ezzel együtt változnak.
Vagyis önbecsapás párizsira és krumplira építeni egy párt üzenetét?
A „médiapárti” létnek megvan a maga akciórádiusza, amelyen belül hatékony lehet, amennyiben képes a sajtóban tematizálni, azon kívül viszont nélkülözi azt a pártszervezeti infrastruktúrát, ami a választókkal való, aktív kapcsolattartás, mozgósítási verseny tekintetében elengedhetetlen. Ha körbe nézünk az ellenzéki pártok között, alig találunk olyat, amelynek jól kiépült, aktív tagsággal rendelkező, országos szervezeti hálója van.
A terepmunka, a szervezetépítés sosem spórolható meg, és nem lehet pusztán egy-egy országos tétmeccs előtt néhány hónappal elkezdeni foglalkozni vele. Az sem megoldás, ha országos kapacitásokat koncentrálnak egy-egy körzetre időközi választások alkalmával, mert egy olyan ellenzéknek, amelyik valóban kormányváltásban gondolkodik, a 106 egyéni választókerület döntő többségében kiépült, beágyazott helyi pártszervezetekre és jelöltekre van szüksége. Itt fontos megjegyezni: a szervezetépítés erőforrás-igényes, de közel sem pusztán pénzkérdés, így annak kudarcát nem lehet pusztán erre az egy tényezőre redukálni.
Korábban a Jobbik rendelkezett mérhető vidéki alapszervezeti struktúrával, működő - értsd, aktív, pártpolitikán túl is létező - közösségekkel. Általános vélemény szerint ezeknek mára nyoma sincs. Ennyire számít egy-egy kistelepülésen a pártok jelenléte egy választás kimenetelére?
A Jobbik szervezeti sorvadása több mint egy ciklusra visszanyúló folyamat, ugyanakkor annak válságjelei mostanra váltak igazán szembetűnővé. A Jobbik a múltban gyakran határozta meg önmagát a vidék pártjaként. Nem véletlenül, hiszen a nagyobb városokban – önerőből – csak mérsékelt sikerekre számíthatott, viszont egy időben a nagyközségi, kisvárosi miliőben kifejezetten támogatott formációnak bizonyult. A Jobbik szerepe az ellenzéki összefogáson belül deklaráltan az lett volna, hogy megszólítsa, bevonzza a vidéki, tradicionálisabban gondolkodó, esetenként radikálisabb, illetve a kifejezetten kormánykritikus, ám ideológiai értelemben jobboldali beállítottságú szavazókat.
E célok közül láthatóan egyik sem sikerült: egyes elemzések szerint a párt korábbi szavazóinak jelentős hányada elpártolt, átszavazott, egyes egyéni választókerületi jelöltjei közös jelöltként is kevesebb szavazatot kaptak, mint 4 éve csupán a Jobbik jelöltjeként, ráadásul az előválasztáson „elnyert” 29 egyéni választókerületből végül egyet sem tudtak valódi mandátumra váltani.
Vagyis a mozgalmi jelleg tűnt el a Jobbik mögül. Ugyanakkor ez az állapot nem csak a Jobbik szervezetére jellemző: a többi ellenzéki párt is végvárakat őriz újabb bástyák építése helyett.
Ellenzéki szimpatizánsok - Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Több ellenzéki politikus is a valóban létező fideszes médiatúlsúlyt hozta fel példaként, ami a sokszor brutális kormánypárti fölényt csak részben magyarázhatja meg. Mi az oka, hogy a vidéki körzetek jelentős részében az ellenzéki jelöltek nemhogy megszorongatni nem tudták a kormánypárti jelölteket, de még a csúfos, megalázó vereséget sem tudták elkerülni?
Ennek összetett okai vannak, de ha muszáj leegyszerűsíteni, akkor azt mondanám,
Ez egyfelől szükségszerűnek és innovatívnak tűnhet, hiszen „békeidőben” az ellenzéki pártok egymással is versengenek, másfelől folyamatosan keresniük kell azokat a kitörési pontokat, témákat, amelyek mentén – a sajtó érdeklődése mellett – általános rendszerkritikát fogalmazhatnak meg. Ugyanakkor nemcsak a kommunikációs csatornák szűkössége az ellenzék „nyomorának” az oka számos vidéki körzetben, hanem az is, hogy a realitásérzék, a hitelesség és a kellő helyismeret hiánya miatt gyakran a meglévő, szűk csatornákon is gyenge mozgósító erővel bíró üzeneteket továbbítanak, amelyeknek vagy nincs helyi relevanciája, vagy ezek az ígéretek elcsépeltek és nem egyeznek a helyi választópolgárok probléma- és célspektrumával.
De kétségkívül igaz, hogy a fideszes fellegvárakban és a rendszerint a kormánypártok irányában billenő körzetekben óriási hatása van annak, hogy az emberek a párhuzamos valóságmagyarázatok közül melyiknek adnak hitelt, melyik vált ki belőlük erősebb érzelmi reakciót. A Fidesz pedig sokkal ügyesebb a „veszély-tét-ellenség” hármasának megjelölésében, mint az orbánozó, korrupciózó és rezsimező ellenzék.
Az előválasztás lényege, hogy elvben a legjobb jelöltet sikerüljön kiállítani a kormánypárti jelölttel szemben. Ehhez képest néhány vidéki körzetek kívül egyedül Budapestet tudta az ellenzék megszerezni, azt sem teljesen, hiszen a jobbikos jelölt ott is vereséget szenvedett. Valóban sikerült megtalálni a jó jelölteket, vagy az előválasztás koncepciója bukott meg?
Az előválasztás egy komoly politikai innováció volt, még akkor is, ha számos körzetben pártalkuk döntöttek a közös jelölt személyéről, nem pedig a választók. Az előválasztás heteiben hosszú idő után sikerült az ellenzéki médiumoknak átvenni a közbeszéd tematizálásának képességét a kormánypártokról, ideiglenesen reaktív, narrátori szerepbe szorítva a Fideszt. Ugyanakkor az előválasztás sikere nem vonatkoztatható el az országgyűlési választási szereplés sikerétől.
Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük az eredményeket, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy az előválasztás módja, értelme kérdőjeleződött meg április 3-án. Ez azonban sokkal inkább az összefogás foghíjas politikai építményének, részérdekek menti töredezettségének, disszonáns kampányának tudható be, mintsem az egyes jelöltek teljesítményének. Ez különösen jól értelmezhetővé válik, ha a kampány alatti egymásnak üzengetéseket vagy a verség utáni pártelnöki nyilatkozatokat olvassuk a közös miniszterelnök-jelölt kiválasztásáról és felelősségéről.
Igen, ha már üzengetés. A választást követő egymásra mutogatásban szinte elsőként Jakab Péter kért szót. Előre menekülésnek tűnik, hiszen a 29 jobbikos jelöltből egy sem tudott győzni, ráadásul a legtöbb kritika szerint pont a jobbikos szavazók tűntek el az összefogásból. Valóban ők tűntek? Ha igen, akkor hova?
Jakab Péter és Gyurcsány Ferenc voltak az első pártvezetők, akik a „kapitány” felelősségét hangsúlyozva találták meg a vereség fő okát, okozóját. A Jobbik kétségkívül a választás egyik legnagyobb vesztese, a pártelnök pedig ennek ódiumát nem kívánta lemondással, önmaga ellen bizalmi szavazást kérve felvállalni. Ami maradt lehetőségként, az a bűnbakkeresés, és Márki-Zay vezetői mentalitása, jobbközép önpozicionálása, pártalapítási tervei eleve ellenszenvet keltettek a Jobbik vezetésében.
Jakab Péter az Országgyűlésben - Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Már csak amiatt is, mert a kampány során a közös miniszterelnök-jelölt és a Jobbik elnöke több alkalommal is nyilvánosan bírálták egymást, kétségbe vonva a másik változás iránti elkötelezettségét, illetve kompromisszumkészségét. Gyurcsány Ferenc célja változatlan: az ellenzék vezető erejévé akarja tenni a DK-t, önmagát pedig politikai értelemben rehabilitálni, ami Dobrev Klára miniszterelnök-jelölti ambícióján keresztül akár sikerülhetett is volna. Mindkét pártvezetőnek útjában áll a pártokon kívüli, politikai tőkesúllyal nem rendelkező, vezérszerepre törő hódmezővásárhelyi polgármester, akit most az elszenvedett kudarc nagysága következményeként igyekeznek kiszorítani az országos politikából. Válaszként Márki-Zay és hívei az összefogás megtartásáról, ugyanakkor „gyurcsánytalanításának” szükségességéről beszélnek.
Ez a „gyurcsánytalanítás” visszahozhatja az eltűnt, vagy állítólagosan eltűnt exjobbikos szavazókat?
Nem lehet azt mondani, hogy az összefogás ténye kizárólag korábbi jobbikos szavazókat tántorított el a választási részvételtől, hiszen kölcsönös taszító hatások sora működött az egyes „összefogáspártok” szavazótáborai között, és ez az aktív bizonytalanok egy részét is inkább arról győzte meg, hogy ebben a felállásban ez a koalíció nem kormányképes – különösen nem egy összetett járványügyi, gazdasági, háborús válsághelyzet idején.
Ugyanakkor erősen feltételezhető, elemezhető, sőt, empirikus kutatásokkal akár ki is mutatható, hogy az összefogásba a Jobbik szavazói érkeztek meg a legkisebb arányban, a legnagyobb lemorzsolódással, amiben Jakab Péter vezetési stílusának, személyzeti politikájának, szervezetépítési kudarcainak, a Jobbik-identitás Jakab-show-vá degradálásában vélhetően komoly szerepe volt. Ezeknek a szavazóknak egy része egyszerűen távol maradt a szavazástól, esetleg másik jobboldali formációra, a Mi Hazánkra vagy a Fidesz-KDNP-re szavazott.
Tudni lehet, hogy milyen arányban?
Ezt számszerűsíteni nehéz, de a 2018-as választási eredményekkel és az elmúlt időszak kutatási előrejelzéseivel összevetve maga a jelenség releváns, és országosan is erősen befolyásolta az ellenzéki listára és jelöltekre leadott voksok számát.
Az interjút Bazsó Bálint újságíró készítette velem. A cikk 2022. április 16-án jelent meg az Ugytudjuk.hu felületén.