Az elemző szemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Csillaghullás - Zsákutcában a brit különutasság

2019. január 19. 10:41 - Kovács János politikai elemző

A Brexit tankönyvi példává vált – igaz, nem úgy, ahogyan azt a szuverenisták megálmodták. Több mint két évvel a kilépésről szóló népszavazás után még mindig nem látjuk az Egyesült Királyság helyét az új jogi és gazdasági viszonyrendszerben. Ugyanakkor egyre hangosabbak a szirénhangok is, amelyek a Brexit „visszacsinálásáról” szólnak, és ennek érdekében egy újabb referendum kiírásáról.

brexit.gif

A brit kilépés az előzetes várakozásokkal ellentétben nem az EU stabilitását rengette meg, sokkal inkább az Egyesült Királyság politikai stabilitását, hiszen nemcsak az elhúzódó, meg-megakadó tárgyalásokról, a leszavazott, EU-val való megállapodásról, ennek következményeképpen a kormánnyal szembeni bizalmi szavazásról, de a brit társadalmon belüli éles törésvonalak felszínre kerüléséről és a Skóciával való unió jövőjéről is beszélnünk kell. Eközben az ismeretlen kikötő felé tartó naszád előtt számos jogi, gazdasági bizonytalanság jelent meg fenyegető jéghegyként a horizonton.


A 2016. június 23-i referendum eredménye – amelyen a szavazók 51,9%-a voksolt az EU-ból való kilépésre – a függetlenségpártiak számára egy romantikus jövőképet vetített előre. Egy olyan Egyesült Királyságot, ami megszabadul a brüsszeli bürokráciától, bizonyos tagállami hatáskörök osztott gyakorlásától (az alapszerződésekben intézményesített különutasság ellenére), a nettó befizető státusztól (ezt az agrárvisszatérítés tompította valamelyest), legfőképp pedig a személyek szabad beáramlásától, és ennek társadalmi költségeitől. Egyesek egészen odáig jutottak, hogy – kedvező, kétoldalú kereskedelmi megállapodásokkal – az egykori Commonwealth alapjaira új világgazdasági pólus húzható fel. Persze a grandiózus tervek hamar szertefoszlottak, s a megváltozott nemzetközi viszonyrendszerben helyét kereső ország szembesült azzal, hogy bár az uniós döntésekbe ezután közvetlen beleszólása nem lesz, azok hatásait – tagság ide vagy oda – kénytelen lesz elszenvedni. Az ’a la carte’ közös piaci tagság sosem volt reális forgatókönyv az EU-s intézményi vezetők, sem a többi tagállam számára. Maga a kilépés jogi folyamata (a tagságból eredő jogok és kötelezettségek lebontása, a jogharmonizáció részleges visszafordítása, jogi hiátusok kitöltése nemzetállami szabályozással, elszámolási viták, a Közösséghez és annak szereplőihez való viszony meghatározása, stb.) olyan ingoványos talajnak bizonyult, ahol egyszerűen lehetetlen volt előre észlelni minden akadályt. Eközben a piaci szereplők bizonytalanság-érzete, a türelmetlenségből és megosztottságból fakadó társadalmi nyomás, az EU-val szembeni gyenge zsarolási potenciál és a kabinettagok cserélődése tovább erősítette a ’worst-case scenario’, vagy másként a ’hard Brexit’ valószínűségét, annak minden negatív hatásával együtt.

Az euroszkeptikusok számára Európa-szerte intő például szolgáltak a kilépési tárgyalások. Adódott a kérdés: ha egy olyan népes, és akkora gazdasági potenciállal rendelkező tagállam, mint az Egyesült Királyság, ilyen feltételeket tud kiharcolni magának, akkor milyen reménye maradhat egy EU-s viszonylatban „középhatalomnak”, esetleg egy kisebb vagy periférián lévő tagállamnak? A magyar kormány idejekorán felismerte, hogy a britekre „kapun belül” volna szükség az unió reformja szempontjából (más kérdés annak iránya), hiszen a pálya széléről – klasszikust idézve – „a brit kormány sem nem részese, sem nem bírája, csak megfigyelője az eseményeknek”. Az európai ügyekre gyakorolt brit befolyás gyengesége a hibás Európa-politikának, a német-francia tandemmel szembeni szövetség-építés helyett a különállás egyre mélyebb intézményesítésének, valamint az EU-projekttel szembeni örökös bizalmatlanságnak (ezzel egyidejűleg a brit külpolitika eltérő célrendszerének) következménye volt, amit még súlytalanabbá tett a tagság megszűnésének lebegtetése. Ugyanakkor az 1973-as brit csatlakozás óta eltelt időszak a britek által élvezett különböző, szerződések alóli mentességek ellenére/mellett is olyan fokú integrációt eredményezett, amelynek visszafordítása lehetetlen, de legalábbis nem sok előnnyel kecsegtető kihívásnak bizonyult. Mindeközben előtérbe kerültek a város-vidék, az idős-fiatal korcsoportok közötti ellentétek, illetve Skócia és Észak-Írország brit unión belüli helyzetének kérdései is.


Egyre inkább úgy tűnik, a Brexit nemcsak David Cameron, de hivatali utódja, Theresa May politikai karrierjét is maga alá temeti. Miután a brit parlament alsóháza január 15-én 232:432 arányban elutasította a kilépés feltételeiről szóló megállapodást, majd egy nappal később 325:306 arányban mégis bizalmat szavazott a May-kormánynak, élesen kirajzolódtak a konzervatív párton belüli és a pártokat keresztbemetsző törésvonalak. A ’konzervatív’ (tory) vagy a ’munkáspárti’ címke önmagában kevés ahhoz, hogy mintegy skatulya, meghatározza, az egyes szereplők hogyan vélekednek a brit EU-tagságról, illetve annak feltételeiről. A tagság már az elmúlt 10 év során is belpolitikai törésvonal-képző tényezővé vált – noha az egyes álláspontok összessége nem feltétlenül mutatkozott meg a brit választási rendszer és pártrendszer jellegzetességei okán. A Brexit-jelenség ennek tükrében átírhatja, alkalmazkodásra kényszerítheti a hagyományos pártokat – kikezdve a konzervatív és munkáspárti egységet (nem csak politikai, hanem szervezeti értelemben is). Néhol ezt már meg is tette. Egy konzervatív szavazó szemei előtt kétféle kép bontakozik ki a konzervatív pártról: az egyik a régi „Európai Konzervatívok és Reformisták” (euroszkeptikus és anti-föderalista csoport az Európai Parlamentben) gondolatiságát hordozó politikusok csoportja – kiegészülve a kérlelhetetlen euroszkeptikusokkal, akik adott esetben a „hard Brexittől” sem riadnak vissza; a másik azoké, akik tulajdonképpen nem támogatták/támogatják a brit kilépést. Utóbbiak minimalizálni szeretnék a veszteségeket egy előnyös – ám egyre inkább kivitelezhetetlennek tűnő – Brexit-megállapodással, esetleg annulálni a korábbi döntést egy újabb referendummal. Ezen a ponton a demokráciába vetett hit – már a látszat szintjén is – súlyos csorbát szenvedhet. A Munkáspárt sorai sem rendezettek, ugyanakkor kormányzati felelősség és az ezzel járó iránymutató szerep hiányában ott talán kevésbé tűnik kaotikusnak a helyzet. A hagyományos, „nagy” pártok tehát nem tudnak egységet, vagyis erőt felmutatni, amire most nagy szükség volna. Az egyedüli egységet a másik fél szenvedélyes elutasítása képes megteremteni, főként most, hogy sokak szemében a konzervatívok túlságosan „jobbra tolódtak”, míg a Labour túlságosan karakteres „baloldali” megjelenést öltött magára. A szimbolikus politika (ideológiai panelek) némileg visszafoghatja az eróziót, csökkentheti a pártokon belüli centrifugális hatásokat, ám van az a pont, amin túl már épp ellenkező hatást vált ki, és szétzilálhatja a „törzsekbe szerveződött” csoportokat.


A Brexit mikéntjén túl a legnagyobb kérdés, ami most a levegőben lóg, hogy a közelmúltbeli és előttünk álló időszak történései milyen maradandó hatást gyakorolnak majd a brit politikára: az ország egységére, a politikába vetett állampolgári bizalomra, a pártrendszerre, és az Egyesült Királyság helyére a nemzetközi térben. A vízió hiánya, az egység hiánya és a késlekedés súlyos károkat okoz az országnak, ami egész Európa számára intő példaként szolgál a jövőre nézve.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr1314572246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása