Az EP-választás belpolitikai tétjét több lépcsőben értelmezhetjük. Legnagyobb tétként jelölhetjük meg azt, amit évek óta szinte minden általános vagy országos relevanciájú időközi választás kapcsán kérdésként felteszünk, hogy üthető-e rés a NER pajzsán, megbontható-e a Fidesz dominanciája, illetve az azt biztosító centrális erőtér. Második körben megvizsgálhatjuk, hogy különböző eredmények esetén az egyes forgatókönyvek milyen hatással lehetnek a politikai játéktér jövőbeni működési elvére, az egyes szereplők stratégiáira. Harmadik körben felvázolhatjuk a versengő szereplők saját tétjeit, illetve, hogy ezeket képesek-e sikerré váltani. Végül a közvetlen hatásokon túl a származékos, hosszú távú következményeket is célszerű feltérképeznünk.
Korábban már beszéltem arról, miért nem kívánatos egy közös ellenzéki európai parlamenti választási lista. Az elmúlt időszakban hallhattunk olyan értelmezést, miszerint egy közös ellenzéki lista mellett szólna, hogy így az ellenzék képes volna olyan tétet (a kormánypártokénál nagyobb szavazatarány szerzése) adni az EP-választásnak, ami egyrészt segítené a mozgósítást, másrészt kellően erős üzenet lenne a kormány szabadságharcos, civilizációvédő retorikájával szemben. Mindamellett, hogy egy ilyen szimbolikus győzelem további katalizátora lehetne az ellenzéki stratégiák összehangolásának, ami az önkormányzati választások előtt komoly fegyvertény volna, a közös lista és a tét emelése ellen szól több körülmény is. Egyrészt a közelmúlt közvélemény-kutatásainak eredményei jól mutatják, hogy a Fidesz releváns mértékű támogatottságbeli fölénnyel áll a rajtvonalhoz. A 2014-es EP-választáson 51,5%-os eredményt ért el a kormánypárti lista, míg az előzetes becslések 46-56% közöttire lőtték be a várható eredményt. A mostani kutatások prognózisai is hasonló sávban (49-53%) mozognak. Ami ennél is lényegesebb, a kormánypártok szavazói motiváltabbnak tűnnek a választási részvételt illetően. Ebben nagy szerepe van az ellenzéki narratívák sokféleségének, valamint a fenyegetettség-érzésnek, amit a kormány szuverenista-identitárius, bevándorlás-ellenes kampánya közvetít. A Fidesz kétségkívül legnagyobb trükkje, hogy rendszerpártként önmagát anti-establishment erőként képes feltűntetni, így a társadalmi protesztérzület egy része is a kormánypártok vitorláit dagasztja. Az a körülmény, hogy az EU intézményei távolinak, nehezen körülírhatónak tűnnek egy átlagos választópolgár számára, ismét a kormánypártoknak kedvez: egyrészt az EP-választáson jellemzően alacsonyabb a szavazói hajlandóság, mint a többi országos választáson, másrészt „Brüsszel” (vagy Strasbourg) köré olyan mítosz építhető, ami az elnyomó, birodalmi központtal szembeni ellenállást erősíti.
Az ellenzék ezzel szemben legfeljebb a szakpolitikák frontján támadhat (bérunió, európai ügyészség, „európai Magyarország”, stb.), ami racionális viták híján kevéssé hatásos, vagy azt kommunikálhatja, hogy az Orbán-kormány Magyarország unióból való kilépését készíti elő (ezt viszont a választók túlnyomó többsége nem tartja reális veszélynek – sem a kormánypárti, sem az ellenzéki térfélen). A 2009-es EP-választás amolyan „nulladik forduló” volt a 2010-es általános parlamenti választás előtt, míg a 2014-es EP választásra rányomta a bélyegét a bő egy hónappal korábbi országgyűlési választás. Most egyik helyzet sem áll fent, s a Fidesz kevéssé tűnik sebezhetőnek. Az Európai Néppárttal való viszonyának megromlása is inkább motiválóan hathat a párt szavazótáborára, miként minden „külső támadás”.
A Fidesz szempontjából az EP-választás igazi tétje az Európa-politika dimenziójában jelenik meg, és a magyar kormány nemzetközi mozgásterének tágulását vagy szűkülését hozhatja Orbán Viktor politikai befolyásának változásával. A Juncker-ellenes kampányt nézhetjük abból a szempontból is, hogy a Fidesz számára előnyt jelent saját pártcsaládjának mérsékelten sikeres (a várakozásokhoz képest némileg gyengébb) szereplése, hiszen így a magyar kormánypártok által biztosított 12-13 mandátum sokkal nagyobb súllyal esik latba, így a Néppárt kezei is meg lesznek kötve. Persze, ha a jövőbe tekintve bekövetkezne Európában a kormányfő által régóta várt „változás éve”, a Fidesz igen hamar megtalálhatja új szövetségeseit a radikális-populista táborban, akikkel egyébként is egyre szorosabb eszmei közösséget éreznek a párt vezetői – szemben az egyre inkább progresszív és szekuláris konzervatívokkal és kereszténydemokratákkal. A fő törésvonal persze ezúttal sem ideológiai természetű, még csak nem is a bevándorlás kérdése körül húzódik (miként azt a kormány sugallja), sokkal inkább pragmatikus szempontok alakítják. Ezek középpontjában az a kérdés áll, hogy az orbáni hatalmi berendezkedés kikezdhető-e az ún. európai értékek mentén, a Közösség intézményeinek, a többi tagállam kormányainak irányából, vagy a magyar kormány szabad kezet kap a rezsim céljainak megfelelő hatalomtechnikai eszközök alkalmazásában (egészen addig, amíg nem alkalmaz fizikai erőszakot, vagy nyíltan, durván és tömegesen nem sért alapvető jogokat). Az európai politika színpadán az orbáni „expanzió” sem feltétlenül negatív a „nyugati konszenzus” szempontjából, hiszen a rendszerpártoknak szükségük van a saját „Gyurcsányaikra”, akikre elrettentő példaként mutogatni lehet, vagy éppen a „fenegyerekekre”, akik képesek megszólítani az ingadozó szavazókat a „széleken”, esetleg kommunikációs szempontból innovációt hozhatnak az egyre szürkébbé váló politikai főáramba. A Fidesz szempontjából az EP-választás legfőbb belpolitikai tétje az „új egység” (a kvótanépszavazást követően használták e kifejezést a kormányközeli véleményformálók) látszatának fenntartása, az ellenzékre mért újabb vereség mellett. A kormánypártok számára a töredezett, külön induló, vereségre ítélt ellenzék vagy az egységesülő, közös listát állító, mégis vereséget szenvedő ellenzék pozíciója egyaránt elfogadható. Az ellenzék az őszi önkormányzati választásokra készül, s ebből az aspektusból a májusi EP-választás egy fontos állomás, ahol lehetőség szerint kerülnie kell a súlyos vereséget, s így legalább a „papírformát” hoznia. A kormánypártok más ligában játszanak (és érezhetően más időtávban terveznek), így számukra nincsenek „megspórolható” ütközetek; minden pillanatot és minden meccset uralniuk kell. Főként a kormány-ellenzék dichotómiából adódik, hogy az EP-választásnak az ellenzék szempontjából főként belpolitikai, míg a kormánypártok szemszögéből kül- és belpolitikai tétje van.
Mivel az ellenzéki térfélen az EP-választás egyfajta előszobája az őszi önkormányzati választásoknak, így az ellenzéki pártok nem feltétlenül abban érdekeltek, hogy egy ellenzéki közös lista 50% feletti eredményt érjen el az EP-választáson, inkább abban, hogy minél jobb eredményt érjenek el a saját pártlistáik, s így jobban pozícionálhassák magukat egyrészt a kormányváltást óhajtó szavazók irányába, másrészt az egymással való alkufolyamatban, ami megelőzi a közös jelöltállítást a következő országos választáson. Persze, az EP-választás hiába arányos rendszerben zajlik, az eredmények a „műfaji” sajátosságokból adódóan nem reprezentálják a teljes választókorú népesség (országgyűlési vagy önkormányzati) pártpreferenciáit. Arra azonban kétségkívül alkalmas, hogy az egyes szereplők erősorrendet állítsanak fel (még ha a különböző szavazótáborok százalékban mért mozgósítási potenciálja között kétszámjegyű különbség is tapasztalható), más szereplők pedig bizonygassák: a rájuk leadott szavazatok nem számítanak „elsüllyedt” szavazatnak. Az EP-választási kampány lehetőséget teremt az egyes szereplőknek az eltérő jövőképek felvázolására, ami nem csak arról szól (sőt, elsősorban nem arról), hogy milyen Európában akarunk élni, sokkal inkább arról, hogy milyen legyen az az „európai Magyarország”, amiben otthon érezzük magunkat. Ezt a jövőképet pozitív és negatív módon egyaránt megközelíthetjük. A kormánypártok negatív módon (külső fenyegetés, „ostromlott erőd”, civilizációk harca, nemzetállamok elleni globális összeesküvés, stb.) teszik, ami láthatóan hatásos, hiszen 2015 második fele óta minden "tétmeccset" megnyertek itthon ezzel az üzenettel.
Ellenzéki közös lista híján a Fidesz nem „veszíthet” az EP-választáson, hiszen a relatív többség mindenképp az övé, még ha abszolút többséget nem is tud szerezni. Ugyanakkor az 5 évvel korábbinál gyengébb szereplés (ami kevesebb mandátummal jár), gyengülésként, tehát sebezhetőségként értékelhető. Ha az egyes ellenzéki szereplők szempontjából vizsgáljuk az EP-választás tétjét, egy közös ellenzéki lista szoros győzelme (legfeljebb erre volna kilátás) csak szimbolikus eredmény volna, érdemben nem befolyásolná a hazai viszonyokat, s még az sem biztos, hogy ez nem tüzelné fel a kormánypártok táborát, mint anno a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás eredménye, amiről akkor azt gondoltuk, az ellenzék 2018. áprilisi sikerének egyik alapköve lehet. Az Európához való viszony a magyar politikában korábban nem számított törésvonalat képező tényezőnek, hiszen a Fidesz szavazóinak többsége is az EU-ban képzeli el az ország jövőjét, akár az ellenzék meghatározó része. A fő törésvonalat ma az „európaisághoz” való viszony jelenti, vagyis az, hogy milyen keretek között, milyen közösségi értékek mentén képzeljük el a társadalom működését.
E keretek között nem vállalkozhatok arra, hogy mélyelemzést adjak az ellenzék helyzetéről, így egy-egy mondatban szólnék arról, melyik ellenzéki formáció számára mi az EP-választás fő tétje. Minimálisan nyilván az, hogy rosszabb szavazatarányt ne érjenek el, mint 2014-ben. A Jobbik számára a fő tét, hogy továbbra is az ellenzék legerősebb pártjának mondhassa magát, s a 2018 áprilisát követő kilépéseket, dezorganizációt, majd lassan beérő konszolidációt követően legalább olyan eredményt érhessen el, mint legutóbb, vagy – miként egyes kutatások jelzik – akár eggyel több EP-mandátumot szerezhessen. Az MSZP számára az MSZP-Párbeszéd lista sikerét jelentené, amennyiben a 10%-os eredményt több százalékponttal is meghaladva megközelíthetnék vagy meghaladhatnák a Jobbik előre jelzett szavazatarányát, vagy 2014-hez képest még egy mandátumot szerezhetnének, illetve a legutóbbi EP-választással ellentétben ezúttal nagyobb lenne a különbség az MSZP-Párbeszéd javára a DK-val szemben. A DK számára pozitív forgatókönyv lenne az előző EP-választási eredményének megismétlése, esetleg az MSZP-Párbeszéd listára leadott szavazatarány megközelítése. A Párbeszéd szempontjából (ők az Együttel szövetségben indultak 5 évvel ezelőtt, és szereztek 1 mandátumot) siker volna, ha EP-képviselőjük, Jávor Benedek „újrázhatna” a következő európai parlamenti ciklusban. Az LMP, a Momentum számára a legfőbb tét az 5%-os küszöb megugrása, s így a „térképen maradás”. A Mi Hazánk és a hasonló támogatottsági kategóriába tartozó formációk sikerként könyvelhetnék el már azt is, ha a mért támogatottságukhoz képest egy-két százalékkal jobb eredményt érnének el, bár önmagában ez a pozíció nem segíti azt, hogy az ilyen pártok tartósan a pártrendszer részévé váljanak.
Az EP-választás belpolitikai tétje hosszabb távon egyértelműen az, hogy a kormánypártok helyzete stabilizálódik-e az európai politika színpadán, s a hazai ellenzék képes lesz-e a választás eredményeit hatékonyabb stratégia megalkotására fordítani, ami eredményesebb szereplést biztosíthat az önkormányzati választásokon. Az ellenzék így legalább helyben ellensúlyt, tűzfészkeket képezhet a Fidesz-hatalommal szemben, amelyek bástyákként szolgálhatnak majd a későbbi választásokon. Bár a magyar önkormányzatiság sok szempontból kiüresedett mára, Szombathely példája mutatja, mennyire fájdalmas és megalázó lehet egy-egy lokális vereség a kormánypárti Góliát számára. Az EP-választásnak egy másik, sokkal elvontabb tétje is van: a józanság visszanyerése. Most, amikor Orbán Viktor EP-választási program címén hétpontos programot hirdet a bevándorlás és Soros György hálózata ellen, a magyar társadalom is vizsgázik, hogy az orbáni pontok valóban lefedik-e a választói igényeket, valóban az ország fő problémáiról szólnak-e, s valóban közelebb visznek-e ahhoz az ígérethez, ami miatt – évtizedes igyekezet után – 2004 májusában az Európai Unió részévé válhattunk.
