A trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója egy szimbolikus erejű esemény, amit így vagy úgy, a politika is felhasznál – Magyarországon éppúgy, mint a környező országokban. Trianon egy jelkép: a hozzá való viszony eszköze a kurzusépítő, nemzeti narratívának, központi eleme a nemzeti radikális szubkultúrának, lakmuszpapírja a nemzeti sorskérdések iránti érzékenység (vagy érzéketlenség) fokának, az utódállamokban hivatkozási alapja a „magyar kártya” kijátszásának. Trianon egyszerre emlékezetpolitikai, kisebbségpolitikai, identitáspolitikai kérdés. Geopolitikai vonatkozásai is vannak, s ezek leginkább a fikciók, politikai thrillerek világába kalauzolnak minket.
Trianon ma is megosztó. Kimunkálásakor épp ez volt az egyik nagyhatalmi szándék: megosztani. Végérvényesen feldarabolni a „dunai monarchiát”, és nyomában egymással is vetélkedő kisállamokat hagyni, amelyek – mint csakhamar bebizonyosodott – sem a német befolyásnak, sem a szovjet hatalomnak nem voltak képesek tartósan ellenállni. Megosztó amiatt is, mert száz év távlatából pontosan látjuk, hogy a nemzeti rivalizálás, az Osztrák-Magyar Monarchia romjain zajló, önigazoló impérium-építés, vagy éppen a reparáció igénye milyen sebeket hagyott a térség társadalmain, s hogy a két háború közötti revizionista törekvések tartós eredményeket nem vagy alig hoztak, ugyanakkor óriási áldozatot követeltek.
Trianon megítélése, az ahhoz vezető út, illetve a békeszerződés következményeinek, utóhatásainak értékelése ma is ellentmondásos. Nyilvánvalóan mást jelent egy magyarnak, mint egy szlováknak vagy románnak, és érthetően mást jelent egy anyaországinak, mint azoknak, akik kisebbségi létbe kényszerültek, akik az elmúlt száz évet gyakran másodrendű állampolgárként, hol nyílt, hol burkolt asszimilációs törekvések súlya alatt élték meg – idegenként a saját hazájukban.
A magyar társadalom is megosztott a Trianon-kérdésben: egyesek pusztán a történeti jellegét hangsúlyozzák, mai relevanciájának vitatása mellett, mások „velünk élő történelemként” viszonyulnak hozzá. Az előbbi álláspontot követők helyesen látják, hogy
a Trianon-trauma elég erős szimbolikus erővel bír ahhoz, hogy a magyar nemzeti létről való közgondolkodást a 20. században tartsa, s azt is, hogy a revíziós retorika járhatatlan és súlyosan felelőtlen út.
Az utóbbi véleményt osztók pedig jól látják, hogy amikor a környező országok valamelyikében nyelvtörvényekről, zászlóbírságról, nemzeti alapú diszkriminációról, magyarellenes kirohanásokról hallunk, esetleg elmerengünk azon, hogy a kollektív bűnösség elvén álló Beneš-dekrétumok máig a cseh és szlovák jogrendszer részt képezik, hogy
a rehabilitáció és restitúció több helyütt máig számos nehézségbe ütközik, az autonómia-törekvések pedig merev elutasítással találkoznak, mégiscsak van relevanciája ma is a magyar kisebbségi tematikának.
E tekintetben az EU-tagság sem adott teljes gyógyírt: hiányzik a nemzeti kisebbségvédelem uniós keretegyezménye. Vagyis nincsenek a tagállamokra vonatkozó közös, uniós szintű szabályok a kisebbségek védelmére, sőt, jól érzékelhető politikai szemérmesség övezi még a témafelvetést is.
Sokszor méltányolható igények, ártalmatlan gesztusok kerülnek negatív megvilágításba, váltanak ki hisztérikus reakciókat, míg máskor a kevésbé burkolt magyarellenesség sem haladja meg a tűrésküszöböt (lásd: Klaus Iohannis kijelentései Erdély magyaroknak való átjátszásáról). A sérelmi politikának, az abból táplálkozó, „szabadságharcos” dacnak máig fontos lelki forrása a meg nem értettség és a kettős mérce érzete.
A trianoni utódállamok közül Magyarország méltán tekinthet nemzeti tragédiaként az első világháborút lezáró, a következő világégésnek is megágyazó versailles-i békerendszer magyar vonatkozásaira, hiszen a nemzeti függetlenség, az önálló magyar államiság visszanyerésének ára a történelmi Magyarország felbomlása, magyarok millióinak határokon kívül rekedése volt. Ezzel együtt a politikai földrajzi értelemben vett nemzeti nagyság illúziója is sírba szállt, aminek fontos eleme volt a Kárpát-medence territoriális egysége, benne a magyarság vezető szerepével. Utóbbi szempont talán kívül esik a ma emberének igazságérzetén, 1920-ban (és sokáig utána is) viszont „ezeréves evidencia” volt. Apponyi Albert híres „védőbeszéde” pedig mai fülekkel hallgatva is megindító.
A trianoni szerződés igazságtalanságának súlyossága folytán egy magyar sorstragédia, későbbi tragédiák előjátéka volt.
Előbbi állítást igazolja az, hogy a sokat hangoztatott wilson-i elvek nem érvényesülhettek a békekötés szempontrendszere során, utóbbit pedig az, hogy már a korabeliek is láthatták, hogy a békerendszer nyomán szinte egész Európa „puskaporos hordóvá” vált. (Emlékezhetünk Ferdinand Foch francia marsall elhíresült mondására: „ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre”.)
Manapság az uralkodó hazai álláspont is ebbe az irányba mutat (persze akadnak kivételek is – pl. Bauer Tamás). A legnagyobb viták ezért nem a békeszerződés igazságosságának megítélése körül, sokkal inkább annak történeti összefüggésbe helyezett magyarázata és aktualitása kapcsán merülnek fel. Ehhez hozzájárulnak azok a felvett pózok, gondolati sémák és felépített mítoszrendszerek, amelyekkel az egyes politikai szereplők közelítenek a témához, igyekezve az ellentétes álláspontot képviselőket megbélyegezni (nacionalista, nemzetietlen, szélsőséges, magyarellenes, stb.). A politikai kommunikáció csoport- és ellenségképzése számára ma is jól kiaknázható a Trianon-tematika.
Trianon ma a politikacsinálásban fejezetcím helyett csak lábjegyzet lehet. Felemlegetése sem a magyar külpolitikai érdekérvényesítésnek, sem a regionális szövetségépítő politikának, sem a környező országokban való kisebbségvédelmi erőfeszítéseknek nem kedvez. Ezt a mostani magyar kormány is tudja.
Orbán Viktor február 16-i évértékelő beszédének első részében különös hangsúlyt kapott Trianon, illetve a trianoni diktátum idei, 100. évfordulója. Ugyanakkor emlékezetes, hogy a miniszterelnök év eleji sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy Székelyföld autonómiájáért nem vállal újabb „száz év magyar magányt”. A nagyköveti értekezleten a kormányfő olyan hozzáállást kért a magyar diplomatáktól, ami nem mérgesíti, lehetetleníti el a párbeszédet és együttműködést a szomszédos államokkal.
Ennek a fő okát
a rendszerváltozás óta „hagyományos”, külpolitikai hármas célrendszer “környező országokkal való jószomszédi viszony” célkitűzésén túl a kormány EU-n belüli regionális szövetségépítési stratégiája is indokolja a kárpát-medencei magyar gazdasági térség felépítése mellett.
Orbán Viktor és a magyar külügy évek óta dolgozik az unión belül egy Berlint és Párizst részlegesen ellensúlyozni képes, pólusképző térség felemelésén, aminek aztán módjában állna bizonyos kérdéseket eldönteni – hol a francia, hol a német állásponthoz közeledve (főként most, hogy a britekkel már nem kell számolni). Ennek módja egy kibővített visegrádi együttműködés tető alá hozása, ami belső viták helyett – saját pozícióit erősítendő – képes a szomszédságpolitikai célrendszerre (Kelet-Európa, Nyugat-Balkán) koncentrálni, közösen állást foglalni az Európa jövőjét érintő, fontosabb kérdésekben.
Ez az ambivalencia jellemezi a Trianon-emlékévet is: erős szimbolika, harsány kommunikáció, ugyanakkor mértékletes, tapintatos diplomácia a szomszédos államok irányában.
A Fidesz viszonya Trianonhoz is sokat változott az elmúlt három évtizedben a parlamenti kivonulástól a „nemzeti összetartozás napjáig”. A kérdés ma már nem számít tabutémának: bal- és jobboldali politikusok, értelmiségiek, véleményformálók határozott álláspontokat képviselnek.
Trianon közbeszédbe való beemelése tekintetében messzire jutottunk a rendszerváltás óta.
A magyar nemzet „közjogi egyesítése”, a magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége (egyszerűsített honosítás, visszahonosítás) mostanra egy eldőlt kérdés, ahogy a határon túli állampolgárok szavazati joga is. Politikai felelőtlenség e szerzett jogokat elvitatni. Amelyik szereplő – szavazatokat remélve – így tesz, az 2004. december 5. politikai örökségét vállalja fel.
Érdemes szólnunk arról is, hogy a status quo fenntartása, térségünk transzatlanti orientációja szempontjából terhes volna egy, a Trianon-kérdéshez köthető, területi igényeket is megfogalmazó politikai célrendszer. Magyarország ezzel végérvényesen elszigetelné magát jelenlegi szövetségeseitől; valójában ez betonozná be „kisállami” létünket. (Ez a veszély jelenleg nem fenyeget, még ha egyes gondolkodók – pl. Francis Fukuyama – a magyar nacionalizmustól és irredentizmustól féltik is a térség stabilitását.) Ugyanakkor ez nem jelent szükségképpen megalkuvást a kisebbségi jogérvényesítés terén: továbbra is legitim álláspont lehet az autonómiatörekvések és közösségmegtartó történeti régiók támogatása, hiszen ezekre vannak bejáratott, európai példák.
Az európai béke és együttműködés szellemének erősítése, a jószomszédi viszony, a sérelmi politizálás talaján szárba szökkenő radikalizmusok mederben tartása e történeti régióban csak úgy biztosítható, ha az egymással sorsközösségben élő, kelet-(közép-)európai kisállamok képesnek és hajlandónak mutatkoznak megérteni egymás sérelmeit, szembenézni saját történeti felelősségükkel, és ennek bizalomépítő erejét felhasználva közös, európai jövőt építeni.
Ehhez nem szükséges ugyanúgy gondolkodnunk sorsfordító eseményekről, vitatott „nemzeti nagyokról”, nem kell feltétlenül hitelesnek elfogadnunk egymás nemzetépítő narratíváját, de fel kell ismernünk a szimbólumok, az emlékezetpolitika, a gesztusok jelentőségét, és fenyegetés helyett kapcsolódási pontokat találni bennük.
A Trianon-emlékév ilyen kapcsolódási pont lehet múlt és jövő között, hiszen alkalmat kínál a számvetésre, megemlékezésre, az összetartozás-tudat megélésére, a múlt sérelmeinek 21. századi eszközökkel való orvoslására. Trianon egy tükör a magyar társadalomról, nemzeti önképünkről, politikai kultúránk deformálódásának egyik neuralgikus pontja.
Amiben a magyar politikának ma óriási a felelőssége, az az, hogy mit kezd ezzel a kérdéssel, milyen célokra használja az emlékévet. Igyekszik néhány külsőség mellett „elsunnyogni” azt, a nemzet szétszakítottságának élményét a belföldi és magyar-magyar megosztottság erősítésére használja-e, vagy végre lépéseket tesz azért, hogy a 20. század számos feldolgozatlan tragédiájának, konszenzust nem élvező történésének sorában legalább Trianon a „helyére kerüljön”, és egyfajta „nemzeti minimumként” viszonyulhassunk hozzá.
Ez a cikk a Jövő TV felületén jelent meg 2020. június 2-án.
Borítókép: Jövő TV
