Az 1994-es parlamenti választást követően megalakuló MSZP-SZDSZ koalíció kétharmados parlamenti többséggel kormányozhatott (alapvetően baloldali médiaerőtérben), miközben az ellenzék töredezett képet mutatott. A Fidesz a választás egyik nagy vesztese volt: mérsékelten gyengébb eredményt ért el, mint 4 évvel korábban, ráadásul a két választás közötti időszakhoz képest, amikor kifejezetten népszerűnek tűnt, a választás előtti évben fokozatosan olvadt a támogatottsága. A fiatal demokraták vereségének szubjektív mértékét elsősorban az irreálisan magas várakozások adták. A kudarc azonban új felismeréseket érlelt és új kapukat nyitott, amelyek aztán 1998-ban sikert hoztak az önmagát átpozicionáló és identitásában újradefiniáló pártnak. A Fidesz példája inspiráló lehet a mai ellenzéki pártok számára.

Az előző ciklusban politikus és politikai elemző szájából is többször elhangzott, hogy válságkormányzás zajlik, illetve válságmenedzselésre lehet készülni Magyarországon. Újabban Orbán Viktor, Matolcsy György is egy közelgő gazdasági válságra figyelmeztet. De mit jelent az, hogy „válságkormányzás”? A politikai történések eseményláncolatának egy másik olvasata szerint éppen konszolidáció folyik. Akkor most válságkormányzás zajlik, vagy konszolidáció?

A politikai folyamatok elemzésekor politikai narratívákat gyártunk, illetve a számunkra fontos információkat egy értelmezési keretbe illesztjük. A közbeszédet egymással összecsengő, valamint egymással versengő narratívák uralják, melyek értelmezik, magyarázzák, igazolják azokat a jelenségeket, amelyekkel a médiafogyasztó, közélet és politika iránt érdeklődő választópolgárok találkoznak. A politikai narratívák nagyban befolyásolják a politikai valóság-érzetünket/értelmezésünket, épp ezért fordulhat elő, hogy a különböző politikai tömbök más-más narratíva-rendszerrel rendelkeznek, ami időnként olyan érzetet kelt a külső szemlélőben, mintha egy társadalmon belül is „párhuzamos valóságokban” élnénk az életünket.

Míg az ellenzéki szereplők saját belső ügyeikkel vannak elfoglalva - beleértve a tisztújítási folyamatot övező belső küzdelmeket és a választási eredmények stratégiai értékelését -, addig a kormány a korábbi játékszabályokat módosító intézményi átalakításokra és kommunikációs offenzívára készül. Ebben a helyzetben az útkereséssel és a szervezeti konszolidációval bajlódó ellenzéki szereplőknek csak reaktív szerep juthat. De van-e "B" terve az ellenzéknek?

A politikai folyamatok és politikai/politikusi magatartások elemzése során általában nagy szerepet tulajdonítunk a cselekedetek és eseményláncolatok kognitív (gondolati, megismerésen alapuló) olvasatának, miközben a születő magyarázatokban gyakran elsikkad az impulzív, emocionális (érzelmek, tudatalatti reakciók által vezérelt) tényező. Bármennyire is szeretnénk a politikaformálást egy professzionálisan megkomponált, de minimum tudatosságra, szakmai és társadalmi reflexiókra törekvő folyamatként látni, a választói attitűdök, az érzelmek és indulatok által uralt közérzület és közhangulat aktív alakítója a politikának. Ezt leginkább a kormánypártok értik és alkalmazzák.

Az MSZP látványos mélyrepülése már a második Gyurcsány-kormány alatt megindult, s a Bajnai-féle válságkormányzást lezáró 2010-es választási vereséget igazi sokkhatásként élte meg a párt. A mai támogatottsági adatokat nézve elmondhatjuk, hogy még az "elmúlt nyolc év" utáni, 2010-es állapot is egy távoli ábrándnak tűnhet. Az, hogy "az MSZP válságban van" mára egy természetes kijelentéssé vált, amit különösebben bizonygatni sem kell. A fő kérdés az, van-e még jövője, küldetése, általános koncepciója ennek a formációnak, vagy végleg bukásra ítéltetett.

Történt úgy április végén, hogy a Magyar Narancs egyik újságírója interjút készített velem, az Iránytű Intézet akkori vezető elemzőjével a politikai beszédírásról. Úgy hozta a sors, hogy bő egy héttel később kiléptem, ez a beszélgetés pedig mostanáig nem jelent meg. Mivel érdekesnek találom a témát, és inspirálónak a kérdéseket, így az alábbiakban közlöm a válaszaimat.

Az április 8-i általános országgyűlési választáson 2010 óta harmadik alkalommal szenvedtek vereséget a jelenlegi ellenzék pártjai úgy, hogy a kormányzati pozícióba kerülő Fidesz-KDNP pártszövetség kétharmados parlamenti többséget szerzett. 2010-ben a parlamentbe jutó Jobbik és LMP részleges győzelemként élhette meg, hogy az establishment-et megrengetve egy új beszédstílust, politikai kultúrát, legalábbis annak ígéretét képviselve vált a törvényhozás, és egyben a politikai elit részévé (miközben az egykori két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ megsemmisült). Az MSZP pedig reménykedhetett abban, hogy - az akkor összeomlásként értékelt helyzetből kiindulva - négy év alatt rendezni tudja majd a sorait. Nyolc évvel később, ma, amikor ezeket a sorokat írom, az ellenzék romokban van, és a Fidesz ismét alkotmányozó többséggel kormányozza az országot. Milyen lehetőségei vannak az ellenzék(iség)nek? Mire lehet elegendő a következő 4 év?

Az április 8-i választások eredménye sok szempontból meglepetésként érhetett mindenkit, aki nagyobb érdeklődéssel követi a politikai folyamatokat, esetleg az egyes közvélemény-kutató intézetek publikus adatait, becsléseit. Jómagam egy ilyen intézet munkatársaként értékeltem a választások estéjén egy azóta megszűnt rádió stúdiójában. Ebben a bejegyzésemben nem magukat az eredményeket kívánom elemezni (ezt sokan megtették már április 8. óta), sokkal inkább az ellenzéki pártok (relatíve) gyenge szereplésének okait, s az ezek mögött meghúzódó alapvető tévedéseket (a hibalajstrom természetesen bővíthető).

A Brexit utáni Európáról szóló viták középpontjában leegyszerűsítve az a kérdés áll, hogy mennyi nemzetállamot, és mennyi „Európát” akarunk a jövőben. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk: az európai együttműködés általában véve kormányközi vagy szupranacionális (nemzetek/nemzetállamok feletti) irányba mutasson? Legyenek-e különböző, mélyebben intézményesülő „ütemek”, „koncentrikus körök” ebben az integratív struktúrában („többsebességes Európa”), illetve meddig és mely területekre terjedjen ki az „európai szolidaritás” a gyakorlatban? A föderatív irányba mutató kezdeményezések esetében beszélhetünk-e „lopakodó” hatáskör-elvonási kísérletről, s egyáltalán létezik-e a föderatív Európa kiforratlan koncepciójának mintegy ellenpólusaként a sokat idézett, ám nehezen definiálható „Nemzetek Európája”? Mi a társadalmi együttélés azon modellje, ami mentén a közösség integritása megőrizhető, s benne az egyén élete, életminősége javítható? Ezek összetett kérdések, rengeteg megközelítési lehetőséggel (jogi, politikai, ágazati politikai, gazdasági, pénzügyi, geopolitikai, stb.), mégis talán visszavezethetők egy alapvető dilemmára: az EU egyes tagállamai, történeti régiói (országcsoportok) közötti eltérő nemzetfelfogási és társadalomszervezési eszményre. Ez a két tényező ugyanis alapvetően befolyásolja, hogy a tagállamok polgárai és a politikaformálók miként viszonyulnak a „kulturális Európa” és az „intézményes Európa” értékeihez, miként értelmezik, milyen értékek mentén „rendezik be” saját kollektív identitásukat nemzeti és európai dimenzióban (ez a nemzeti és az európai öntudat erősségén, kölcsönviszonyán, tartalmán keresztül ragadható meg leginkább).