Az előző ciklusban politikus és politikai elemző szájából is többször elhangzott, hogy válságkormányzás zajlik, illetve válságmenedzselésre lehet készülni Magyarországon. Újabban Orbán Viktor, Matolcsy György is egy közelgő gazdasági válságra figyelmeztet. De mit jelent az, hogy „válságkormányzás”? A politikai történések eseményláncolatának egy másik olvasata szerint éppen konszolidáció folyik. Akkor most válságkormányzás zajlik, vagy konszolidáció?
Mielőtt különböző fejtegetésekbe kezdenénk, érdemes megvizsgálnunk, adott-e a válsághelyzet, illetve azok a kritériumok, amelyek alapján válságkormányzásról beszélhetünk. Sok indokolást talán nem érdemel az a megállapítás, hogy átfogó, rendszerszintű válságról nem beszélhetünk, hiszen ezt sem hirtelen fellépő, külső fenyegetés, sem az ország gazdasági teljesítőképessége, sem a kormányzati politika legitimációs bázisát jól tükröző támogatottsági mutatók, sem pedig a politikaformálás intézményes plénumainak működési mechanizmusai nem támasztják alá. A Nemzeti Együttműködés Rendszerét (NER), annak közjogi alapjait az ellenzék egyes szereplői ugyan időnként megkérdőjelezik, ám egyrészt az ellenzéki pártok is „belakták” - kényszerből - ezt a rendszert, másrészt a politikai erőviszonyok pillanatnyilag nem teszik lehetővé sem a kormány, sem a rendszer leváltását (az erőforrás-birtoklás nagyfokú aszimmetriája, a centrális pártrendszer intaktsága minden ilyen törekvést ellehetetlenít). Bizonyos társadalmi alrendszerek (pl. egészségügy, szociális alrendszer, érdek-képviseleti alrendszer) válságáról beszélhetünk ugyan, de – miként számos egyéb kérdés – ez is interpretációhoz kötött, ráadásul a működési zavarok rendszerint átívelnek kormányzati ciklusokon. Ugyanakkor szubjektív észleléseket, benyomásokat nehéz figyelmen kívül hagynunk az objektív válsághelyzet fennállásának megállapításakor, hiszen egy potenciális válsághelyzetben a fenyegetettség természetének, fokának megállapítása – akár a kiváltó okokat, akár a felelősségi viszonyokat, vagy a felerősítő hatásokat nézzük – részben szubjektív észlelés útján történik.
Igaz ugyanakkor, hogy a nemzetközi politikában számos objektív fenyegetést észlelhetünk. Ezek egy része pénzügyi-gazdasági természetű, míg más részük az intézményes politika működési zavarai vagy kevéssé hatékony volta mentén írható le, megint más részük pedig a nemzetközi hatalmi viszonyok függvénye (dél-európai adósságválság, kibontakozó kereskedelmi háború az USA-val, anti-establishment pártok előretörése az EU egyes tagállamaiban, biztonságpolitikai fenyegetések, az költségvetési fegyelem hiányának és az európai fiskális politika merevségének egyidejű hatása, az "olcsó pénz korszakának" vége, stb.). A magyar gazdaság egy nyitott, export-orientált gazdaság, mélyen beágyazva az európai és globális gazdasági vérkeringésbe, erősen kitéve a nemzetközi gazdasági hatásoknak. A most mérsékelten optimistára váltott kormányzati várakozások érezhető ellentétben állnak az országgyűlési választást megelőző, magas növekedési kilátásokról és stabilitásról szóló kommunikációval, valamint az április 8. előtti - költségvetési tartalék terhére történő - pénzszórással.
A válságmenedzselés a modern kormányzatok mindennapos tevékenységei közé tartozik, ugyanakkor a válság intenzitása, penetrációja, akut vagy elhúzódó jellege merőben más kihívásokat támaszt a végrehajtó hatalommal szemben. Egy permanens válsághelyzet esetén a kormányzati működés algoritmusa megváltozik, a kormányzati politika homlokterébe a válságmenedzselés kerül, ami átértékeli a célrendszert és hangsúlyokat, miközben az erőforrások (mind a pénzügyi, mind az emberi) allokációját jelentősen befolyásolja. A válságkormányzás aktívabb állami szerepvállalást (több kormányzati intervenciót), rendkívüli intézkedéseket, politikai, gazdasági és gyakran társadalmi áldozatokat követel. A legfőbb cél a veszélyhelyzetből adódó fenyegetettség mihamarabbi elhárítása, a politikai közösség (érdekeinek) védelme, a cselekvőképesség, szakértelem megjelenítésével, a szükségszerűség hangsúlyozásával – bizonyos fokú empátia mellett. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a válsághelyzet esetén jelentkező kormányzati teendőket, akkor a következő feladatokat kell számba vennünk: effektív döntéshozatal, kiváltó okok felismerése, megfelelő következtetések levonása, hatékony krízismenedzselő intézkedések foganatosítása, utólagos értékelés és tanulás. Válságkormányzás idején a politikai kockázatok nőnek, a felelősségi viszonyok felértékelődnek, az elitek kooperatív vagy kompetitív magatartása még fajsúlyosabb tényezővé válik, a média, valamint és az egyes szereplők megnyilvánulásai képesek redukálni, vagy eszkalálni a válságot. A válságkormányzás nem egy kiforrott modell, hanem egy kényszer szülte metodika, ahol kulcsfontosságú az időtényező, az adaptációs készség és a cselekvőképesség.
Már az előző (2014-2018) kormányzati ciklus elején is sokan találgatták, hogy a kormány tevékenységét lehet-e majd a „konszolidációval” jellemezni. A 2010-2014 közötti törvényhozási dömping, a NER alapjainak lerakása, az ún. frakciókormányzás jelensége, a centrális erőtér hosszú távú fenntartásának szándéka, majd a 2015-ös időközi választásokon a kétharmados többség elvesztése egy nyugalmasabb időszakot vetített előre - egészen addig, míg a migrációs válság "rá nem rúgta az ajtót" az országra. Bár a kormányfő idejekorán konstatálta, hogy „a konszolidáció a gyávaság szinonimája” (amivel alighanem a politikai konformizmus veszélyeire utalt a miniszterelnök), úgy tűnt, a kormányzás dinamikája változhat, s ezzel együtt a Polgári Magyarország víziója – legalább a politikai kommunikáció szférájában – restaurálásra kerülhet. A személyi politika új irányával összefüggésben sokan titkon azt remélték, hogy a kormányzati döntéshozatalban nagy szerepet játszó informális vezetők befolyása általánosságban is csökken, tisztább képletet teremtve a közhatalom gyakorlásában, megtisztítva a döntéshozatalt a közjóval szemben ható érdekkijárástól. Ahogyan azt láthattuk, ezeket a várakozásokat nem igazolta vissza az idő: sem a belpolitikai folyamatok iránya, sem a külpolitikai stílus nem tükrözi a konszolidációs logikát. A 2018-2022-es ciklust pedig ismét a válságkormányzás és egy másfél éves, átfogó alkotmányrevízió ígéretével kezdjük - a NER belső hatalmi viszonyainak mérsékelt átrendeződése (a kormányfői hatalom kormányzati struktúrán belüli erősödése, személycserék, a média-birodalomban és a pénzügyi szférában zajló átcsoportosítások, trendek) mellett. Az idő előrehaladtával egyre inkább beigazolódni látszik az a tézis, miszerint az Orbán-rezsim nem képes a konszolidációra, mivel vezérlő dinamikáját épp a konfliktushelyzetek és küzdelmek adják, vagyis azon "válsághelyzetekre" adott "unortodox", nonkonformsta válaszok, amelyeket a kormányzat maga választ ki, nagyít fel, értelmez át, tesz a közgondolkodás részévé.
A migrációs válság és a nyomában járó EU-döntéshozatali bénultság új távlatot nyitott a magyar kormány számára: a nemzeti érdekek védelmének hangsúlyozása, a konfrontatív külpolitikai szólamok és különutasság, a normativitást hangsúlyozó, rendpárti hozzáállás itthon és Európa-szerte támogatókat hozott a Fidesznek, miközben Orbán Viktor európai véleményvezérré avanzsált. A migrációs krízis „felültematizálta” a politikai nyilvánosságot, tartósan a közbeszéd részévé vált, élét vette az antikorrupciós tematikának, vagy az „urizálás” vádjának, miközben a Fidesz – a korábbi belső villongások után – összezárta sorait, válsághelyzetben pedig a társadalom meghatározó része felsorakozott a kormány mögött. A "válságkormányzás" mint politikai kommunikációs eszköz lényege éppen ez: a kormány a helyén van, teszi a dolgát, és a biztonság illúzióját nyújtja a fenyegetést észlelve a kormány mögött felsorakozó választópolgároknak. A gazdasági válságra pedig nem árt idejekorán felkészíteni a társadalmat, hogy legalább a választói attitűdök terén kellően rezisztenssé válhasson annak hatásaira, ha szennyes habjai elérnék az országot.
2014 végén még „háborús logika alapján működő válságkormányzás” lehetőségét vizionálta Lázár János a 2015-ös évre, ami az orosz-ukrán konfliktus fejleményei és az újjáéledő hidegháborús hangulat közepette több volt, mint fikció vagy riogatás, különösen, ha azt a krízisforgatókönyvet vesszük alapul, ami nemzetközi színtéren a konfliktus eszkalálódását prognosztizálta – „détente” lehetősége nélkül. Végül az élet egy másik forgatókönyvet írt, s a nemzetközi konfliktus nem okozott belső válságot. Ha áttekintjük az elmúlt ciklusok történéseit, klasszikus értelemben vett válságkormányzás valójában csak 2009-2010 között, a parlamenti többséggel nem rendelkező Bajnai-kormány alatt zajlott (a technokrata válságkormányzás több jelét is mutatja ez az időszak). 2006 őszét (s különösen az első Gyurcsány-csomagot) követően ugyanis elhúzódó politikai válság bontakozott ki Magyarországon, amit a kormány komoly legitimációs deficitje és pénzügyi-gazdasági válság mélyített. Ezzel szemben a jelenlegi gyakorlat – a tényleges válsághelyzet megléte ellenére – objektív értelemben nem tekinthető válságkormányzásnak, mivel a krízis, illetve annak belföldi „lecsapódása” nem érinti oly mértékben a kormányzás metodikáját, valamint a kormányzat mozgásterét, közpolitikai akciórádiuszát, ami ezt a megnevezést indokolttá tenné. Azt sem mondhatjuk, hogy a kormányzati kommunikáció „válságkommunikációs üzemmódba” kapcsolt volna: intenzív terápiás gyakorlat helyett védőoltást kapunk. Szubjektív-percepcionális értelemben persze használhatjuk a „válságkormányzás” kifejezést.
Egy dolog bizonyos: a konszolidáció időszaka nem érkezett el, és a nemzetközi politika fejleményei jelenleg nem ebbe az irányba mutatnak. A belpolitika dimenziójában a konszolidáció alapfeltétele a polgári kormányzás eszméjének felélesztése volna, ugyanakkor a kormány ebben nem érdekelt. A krízis nemcsak veszélyeket rejt, hanem lehetőségeket is, melyeket a politika képes erőforrássá, tőkévé konvertálni.
