Az 1994-es parlamenti választást követően megalakuló MSZP-SZDSZ koalíció kétharmados parlamenti többséggel kormányozhatott (alapvetően baloldali médiaerőtérben), miközben az ellenzék töredezett képet mutatott. A Fidesz a választás egyik nagy vesztese volt: mérsékelten gyengébb eredményt ért el, mint 4 évvel korábban, ráadásul a két választás közötti időszakhoz képest, amikor kifejezetten népszerűnek tűnt, a választás előtti évben fokozatosan olvadt a támogatottsága. A fiatal demokraták vereségének szubjektív mértékét elsősorban az irreálisan magas várakozások adták. A kudarc azonban új felismeréseket érlelt és új kapukat nyitott, amelyek aztán 1998-ban sikert hoztak az önmagát átpozicionáló és identitásában újradefiniáló pártnak. A Fidesz példája inspiráló lehet a mai ellenzéki pártok számára.
Kép forrása: NOL.hu
1994-ben a Fidesz javarészt programalapon kampányolt ("Beszéljünk a lényegről!"), hogy szakértelmét, kormányképességét kidomborítsa. A mai viszonyokhoz képest kevéssé beszélhetünk professzionális kampányokról, ugyanakkor a programvita (általában a vitakészség) inkább részét képezte a pártok vetélkedésének, mint manapság, amikor választási program és miniszterelnök-jelölti vita nélkül, egy tisztán az érzelmekre ható, negatív, anti-intellektuális kampány után is kétharmados parlamenti többséggel újrázhatnak a kormánypártok. '94-ben a választók nem honorálták a Fidesz felkészülését, ajánlatát a társadalom számára, ami egyrészt a "rendszerváltókból" való kiábrándulásnak, és a transzformációs válság hatásaként a posztkádári érzület ("3,60-as kenyér") felerősödésének, másrészt a korábbi önmeghatározása szerint liberális, radikális és alternatív Fidesz lassú jobbratolódásának, és az ezzel járó belső viták felerősödésének volt köszönhető. (A republikánus polgári konzervatív irányba mozdulás ellenére a Liberális Internacionáléból - amelynek Orbán Viktor alelnöke is volt - csak 2000 novemberében vált ki a Fidesz.) A párt centralizáltabbá vált, a tagság lehetősége megnyílt a 35 év felettiek számára is, Orbán 1993-as pártelnökké választásával pedig egy szakadás is történt: Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter és társaik kiléptek, akiket körülbelül kétszázan követtek (a kilépő képviselők - külön eskü nélkül is - lemondtak a listán szerzett mandátumaikról).
A Fidesz által megtett útról a párt 30. születésnapjának apropóján beszélgettem Mikecz Dániellel, a Republikon Intézet elemzőjével az azóta megszűnt Lánchíd Rádió "Szabad gondolat" című műsorában. A felvétel erre a linkre kattintva hallgatható meg.
A '94-es vereséget követően az identitását kereső Fidesz a megrogyott MDF helyét igyekezett átvenni (azét az MDF-ét, aminek vehemens ellenzéke volt 4 éven keresztül), vagyis az urbánus, progresszív liberális eszmekörből átevezni a népi, hagyománytisztelő, nemzeti-keresztény gondolatvilágba. A politikai realitások és stratégiai megfontolások mellett az a felismerés is közrejátszott a nagy váltásban, hogy sikeres, fejlődő ország csak széles, polgári öntudattal rendelkező középrétegekre alapozható. Ez a felfogás ötvözte a konzervativizmus közösségi felelősségelvét a liberalizmus antropológiai optimizmusával. (Mennyire más ez, mint az illiberális demokrácia modellje, amit a Fidesz jelenleg képvisel!) A Fidesz a politikai marketing szóhasználatával újraértelmezte saját brand-jét, új hitvallással, jövőképpel feltöltve kinyilatkoztatott identitásának kereteit. Ennek legjelentősebb dokumentuma az 1995-ben megjelentetett "A polgári Magyarországért" című vitairat volt, ami a Fidesz jobbközép párttá alakulásának manifesztuma. Ez év áprilisában (egy évvel a választási vereséget követően) a párt krédót (ezzel együtt jövőképet) és nevet vált: "Fidesz - Magyar Polgári Párt" lesz. A magát genezise óta progresszívnek és szekulárisnak beállító Fidesz 2-3 év leforgása alatt feladja korábbi elveit, s a párt szervezeti keretein belül 1997 augusztusában megalakul a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség, majd az SZDSZ korábbi természetes szövetségese 1997 végén az MDF-fel köt választási szövetséget (egy évvel később pedig Orbán Viktor már egy Fidesz-FKGP-MDF koalíciós kormányt vezet). Az 1998 és 2002 közötti időszakra - minden disszonanciája ellenére - a mai napig "polgári kormányzásként" utalhatunk, amelynek során a párt által vallott új eszmeiség valódi közösségformáló erővé, társadalompolitikai programmá nőtte ki magát.
A Fidesz a 2002-es és 2006-os vereségekből is tanult, s ennek a tanulási folyamatnak a hatására változott: a párt társadalmi beágyazottsága tovább erősödött (ezt a célt voltak hivatottak szolgálni a mozgalmi hevülettel szárba szökkenő ún. polgári körök, majd a politikai marketingtermékként funkcionáló nemzeti konzultációk is). 2003-ban egy újabb névváltoztatás következett be (Fidesz - Magyar Polgári Szövetség), a párt még centralizáltabbá vált. Az irányvonal pragmatistább lett, a hosszú ellenzéki évék alatt a Polgári Magyarország hívószava és programja hitvallásból profán politikai termékké degradálódott. Az is idejekorán nyilvánvalóvá vált, hogy az "egy a tábor, egy a zászló" jegyében a Fidesz nem kíván közösködni más szereplőkkel. A hatalomhoz vezető úton, illetve kormányzati pozícióra aspirálva is inkább alárendelt kényszer-szövetségeseket keres (akiket köt a jobboldal-baloldal dichotómia, illetve a tartalmilag egyre kiüresedő "antikommunista" beállítottság), mintsem valódi partnereket. A magyar pártrendszer kétpólusú volta 2010-ben (valójában már 2009-ben) megtört, ám a jobboldal-baloldal vezérlő logika a mai napig hangsúlyos - bár teljesen fals következtetésekre vezető - magyarázó elve a magyar politikai koordináta-rendszernek. A történeti tapasztalatokon nyugvó, megideologizált valóságmagyarázatok mítoszrendszerekké váltak, s Orbán Viktor lett az ún. jobboldali (valójában a jobboldaliság klasszikus kritériumai mentén nehezen leírható) mitológia "főpapja". Az orbánizmus azonban nem elégedett meg a jobboldali szimbolikával, helyette igyekezett a posztkádári társadalom - javarészt a politikai baloldalhoz köthető - nosztalgiáit, társadalomfelfogását, biztonságkereső életérzését, a hatalommal szembeni passzív, megalkuvó attitűdjeit magába olvasztani. Megszületett a rezsicsökkentő, nyugdíjemelő, utalvány- és naposcsibe-osztogató, központosító, nemzeti tőkés osztályt (értsd: "haveri kapitalizmust") építő, a különböző hatalmi ágak közötti választóvonalakat személyzeti politikával és közjogi reformokkal elmosó, jól felfogott érdekek mentén szuverenista ("szabadságharcos") szerepbe bújó, urizálós "plebejus" kormányzás. Ami egykor Wermer András volt, az lassan Habony Árpád lett; a "mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében"-t pedig felváltotta Arthur J. Finkelstein ellenségképzése.
Ma, amikor a kormánymédia úton-útfélen azt harsogja, hogy melyik ellenzéki párt milyen súlyos identitásválságba került, hogyan hasonult meg korábbi elveivel, vedlette le magáról a szociáldemokrácia értékeit vagy éppen a nemzeti radikalizmus stílusjegyeit, érdemes észben tartanunk, hogy a rendszerváltozás utáni magyar politikatörténet legkalandosabb utat bejárt, deklarált értékeit tekintve a legtöbb változáson átesett politikai formációja nem más, mint a Fidesz. Az egykori liberális Soros-ösztöndíjasok előbb republikánus konzervatívvá, majd "illiberális kereszténydemokratává" váltak. Az erős euro-atlantizmust és européer retorikát a keleti, tekintélyelvű rezsimekkel való szoros kapcsolatok, valamint a politikai korrektséggel leszámoló, kommunikációs fegyverként használt "tabudöntögetés" váltotta fel, míg a piaci versengésbe és a teljesítménybe vetett hitet a NER-oligarchák számára monopolizált ágazatok és a politikai lojalitáson nyugvó állami gyámkodás.
Ami az ellenzék számára mindebből hasznosítható tanulság:
1.) Orbán Viktor pártja is átesett a maga transzformációs válságán - kilépésekkel, a várakozásokhoz képesti gyengébb választási szerepléssel, a politikai útkeresés éveivel.
2.) A Fidesz képes volt újraépíteni saját márkanevét, amit a kereslet helyes felmérésével, jó marketinggel el tudott adni a "politikai piacon". Ehhez szüksége volt a megfelelő hívószavakra, jövőképre (programra/vitairatra), szimbolikus, deklaratív üzenetekre (pl. névváltoztatás, arculatváltás, bizonyos értékek képviseletének felvállalása), ügyes termékmenedzserekre (akik hitelesen meg tudták jeleníteni a párt által kínált alternatívát a nyilvánosság előtt, különbözó vitaszituációkban), professzionális kommunikációra és egy olyan értelmiségi holdudvarra, ami képes volt ellensúlyozni azt az imázst, amit az MSZP és az SZDSZ sokáig hangoztatott - hogy az ő oldalukon áll a szakértelem.
3.) A választók politikai emlékezete korlátos. Az adott szereplő aktuális politikai pozíciója képes igazolni, hitelesíteni korábbi döntéseit, de legalább kisebbíteni a különböző kitérők, "eltévelyedések" jelentőségét. A politika perszonalizálódásával a vezérszerepek jelentősége - akár az egyes programpontokkal, alapító nyilatkozattal, stb. szemben is - nehezen megkérdőjelezhető. A Fidesz-brand központi eleme nem a Polgári Magyarország, és nem is a kereszténydemokrácia, még csak nem is az illiberális demokrácia, hanem maga Orbán Viktor, és az általa kínált, "jobboldali" mítoszrendszer, antológia. Óriási politikai tőke kell ahhoz, hogy valaki - a szimbolikus térben - személyében megtestesítsen egy egész politikai közösséget. Ezért van az, hogy amikor Orbán személyét, politikáját támadják külső szereplők, a Fidesz hívei úgy érzik, a világképüket, a történelem- és társadalomszemléletüket, a fennálló rend pilléreit érik ezek a támadások.
4.) "A változás mozgást, a mozgás súrlódást jelent." (Saul David Alinsky) A politika szüntelen mozgás és súrlódás. A politikai szándéknak a következményekkel járó döntések adnak nyomatékot. A változásnak az azzal járó szervezeti áldozatok, személyi változások. Ez minden organikus módon működő szervezet természetes velejárója, egyúttal az alkalmazkodás, a fennmaradás és a hatékony működés záloga. Ami rövid távon gyengeségnek, az erők szétforgácsolódásának tűnik, az hosszabb távon, egy sikeres konszolidáció esetén a fejlődési képesség és az elkötelezettség bizonyítéka. Éppen ezért felesleges fékezni a tisztulási folyamatot, és kifejezetten káros a stratégiai felismerések érvényesítését meggátló, bénító kompromisszumokat kötni. A széles tömegek számára vonzó, határozottan felvállalt és harcos módon képviselt vízió elérése érdekében viselt áldozatok hosszabb távon politikai tőkét generálnak. Csak az tud amortizálódni, amit kipróbáltak, használnak, míg a beváltatlan, ám tetszetős ígéretek idővel még népszerűbbé válnak - miközben a regnáló kurzus lassan "varázstalanodik".
5.) Egy politikai közösség erejét, hívószavainak hatásosságát nem az ellenfelei által rendelt publicisztikák, álhírek és elemzésnek mondott propaganda-szövegek határozzák meg, még csak nem is a közvélemény pillanatnyi állása, hanem az a körülmény, hogy saját üzeneteit milyen hatásfokkal képes célba juttatni a különböző társadalmi szereplők irányában, s hogy ezek a szereplők - hosszabb időtávot alapul véve - miként rezonálnak ezekre az üzenetekre. A leghatékonyabb üzenetek nem egyszerűen információt közölnek, hanem az információ dekódolásának módját befolyásolják. A politikai kommunikációs térben maga a változás is egy üzenet. Tévedés azt gondolni, hogy a hitelesség feltétele a statikusság (nevezzük ezt "elvhűségnek"): épp ellenkezőleg, az a hiteles, rátermett szereplő, aki képes önmagát és politikáját korrigálni, újradefiniálni, átértékelni, tehát változni. Ehhez a változáshoz ugyanis jóval több elvi mérlegelés, szellemi energia és önreflexió szükséges, mint az ingerszegény, megszokottá és dogmatikussá merevedő változatlansághoz vagy a szervilis mintakövetéshez. A 21. század gyorsulva változó világa a hagyományok tisztelete és a korábbi értékes tapasztalatok összegzése mellett folyamatos kísérletezésre sarkallja a legkülönfélébb kihívásokkal szembesülő, alternatívákat mérlegelő szereplőket.
Amikor a társadalmi bázisát választásról választásra egyre inkább felőrlő, nemrég tisztújításon átesett MSZP egyik ismert politikusa a párt felszámolásának és újraalapításának lehetőségéről beszél (megtartva s élénkebbé téve a vörös színt), míg mások az alig mérhető Párbeszéddel kötött szövetségtől várják a "fiatalítást", a trendivé válást, ilyen, az identitást, értékrendet, jövőképet is befolyásoló dilemmákkal szembesülünk. Szintén kérdőjeleket látunk a legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik háza táján is, amikor egy szinte lehetetlen pénzügyi helyzetben (ÁSZ-bírság) kell helytállniuk a kormánypártok és azok Jobbik-szakadár segédcsapatainak kereszttüzében. Az MSZP-nél a Botka László által kitűzött szociáldemokrata fordulat (a "fizessenek a gazdagok" szlogent és néhány, kevesek által ismert programpontot leszámítva) beváltatlan maradt. Vona Gábor a "néppártosodás" és a "modern konzervativizmus" jelszavával mutatott új utat a Jobbik számára. Ezek a kezdeményezések kibontatlanok maradtak, beváltásuk pedig csak egy hosszabb folyamat eredménye lehet. Az MSZP - hosszú agóniát követően - az április 8-i választáson történeti mélypontra került (egyedül 1990-ben ért el gyengébb eredményt országgyűlési választáson), s bár a szocialistákat fennállásuk során sokszor "temették" már, ezúttal tényleg kérdéses, hogy elbír-e egy újabb átalakítást, brand-frissítést ez a formáció. A Jobbikkal más a helyzet. Nem állnak generációk eszmélését meghatározó korszakok a nemzeti párt mögött (legfeljebb egy generációét), s a kormányzás szempontjából egy beváltatlan ígéretet hordoznak, ami nagyobb potenciált jelent. A Jobbik-brand a párt szervezeti konszolidációjával együtt újraépíthető - vonzóbb, közösségi identitást erősítő üzenetekkel, letisztultabb és a választók számára átélhetőbb jövőképpel, akár névmódosítással (kiegészítéssel).
A továbblépésnek egyik fontos állomása volna, ha a Fidesz példáján okulva sikerülne nemcsak jól mutató, színes-szagos programfüzeteket előállítani az egyes szakpolitikákat célzó elképzelések summázataként, de vonzó, átélhető jövőképet nyújtani a társadalom egésze számára. Miként a politikai tapasztalatok mutatják, ez utóbbira jóval nagyobb társadalmi fogadókészség mutatkozik.
