Az április 8-i általános országgyűlési választáson 2010 óta harmadik alkalommal szenvedtek vereséget a jelenlegi ellenzék pártjai úgy, hogy a kormányzati pozícióba kerülő Fidesz-KDNP pártszövetség kétharmados parlamenti többséget szerzett. 2010-ben a parlamentbe jutó Jobbik és LMP részleges győzelemként élhette meg, hogy az establishment-et megrengetve egy új beszédstílust, politikai kultúrát, legalábbis annak ígéretét képviselve vált a törvényhozás, és egyben a politikai elit részévé (miközben az egykori két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ megsemmisült). Az MSZP pedig reménykedhetett abban, hogy - az akkor összeomlásként értékelt helyzetből kiindulva - négy év alatt rendezni tudja majd a sorait. Nyolc évvel később, ma, amikor ezeket a sorokat írom, az ellenzék romokban van, és a Fidesz ismét alkotmányozó többséggel kormányozza az országot. Milyen lehetőségei vannak az ellenzék(iség)nek? Mire lehet elegendő a következő 4 év?

Fotó: Béli Balázs / Alfahír

A vereség (mértékének) élménye, az azt követő lemondások, a választás lebonyolítása körüli technikai problémák (és az ezek nyomában járó összeesküvés-elméletek), az ellenzéki táborok sokfélesége, mégis egymásra utaltsága (ami látványosan manifesztálódott az utcai tömegtüntetéseken), az Orbán-kormányok egymást követő ciklusainak Orbán-korszakká érése, és ennek a korszaknak a hatalomgyakorlási jegyei, társadalom- és közvélemény-formálása, metapolitikája mind az intézményesített, mind az ad-hoc módon megszervezett ellenzéket teljes újratervezésre sarkallja. Nem világos azonban, melyik szereplőknek milyen növekedési stratégiát célszerű követniük az elkövetkezendő évek során, hol van helye a kompromisszum-keresésnek, és hol az ellenállásnak, s milyen módon lehet úgy megszervezni az ellenzéket, taktikai szövetségeket, helyi koalíciókat kötni, hogy akár a jövőre esedékes önkormányzati, akár a következő (időközi vagy általános) országgyűlési választáson a kormánypártok jelöltjeivel szemben országszerte eséllyel mérkőzzenek meg.

A 2014-es és a 2018-as országgyűlési választások választókerületekre, településkategóriákra, szavazókörökre bontott eredményei számos tanulsággal szolgálnak arra nézve, melyek azok a jelölési folyamatot érintő hibák, amelyeket nem engedhet meg magának még egyszer az ellenzéki pártok konglomerátuma. Egy olyan választási párt vagy ernyőszervezet létrehozása, amely tömöríteni tudná a parlamenti ellenzék pártjait (de legalább a fajsúlyosabb pártokat), egyúttal az ellenzéki (elkötelezett vagy proteszt) szavazók döntő többségét, egyelőre nehezen kivitelezhetőnek tűnik, holott - papíron - a választási matematika ezt kívánná meg. A probléma az, hogy az egyszerű kalkulációk mellett léteznek választásszociológiai tényezők is (amelyek felülírhatják a papírformát), és akkor még nem szóltunk a primer pártérdekekről vagy a pártok egyes funkcióinak betöltéséről (mint például a különféle választói csoportok képviseletének ellátása, az integráció, és bizonyos értékek és programelemek artikulálása). Egy "ellenzéki nagykoalíciónak" akkor volna esélye és értelme, ha azt - az ideológiai különbségekbe legfeljebb csak az önmeghatározás szintjén kapaszkodó - néppártok alkotnák. Ma azonban nem ez a helyzet: az MSZP-t már nem, a Jobbikot pedig csak némi jóindulattal (figyelmen kívül hagyva a szavazótábor bizonyos demográfiai, szociológiai torzulásait) lehet ma néppártnak nevezni. Fontos számolnunk még az LMP-vel és a DK-val is (noha e két párt sok szempontból nem említhető egy lapon), amelyek a programkínálatban megjelenő értékrend alapján, és politológiai szempontból is inkább rétegpártoknak mondhatók, így szükségképpen felértékelődik számukra az autonómia és az identitás kérdése. Ez különösen igaz az LMP-re, mely inkább hangoztat posztmateriális értékeket, s a DK-val ellentétben pólusképző erőként definiálja magát a pártrendszerben.

A választási kudarc után az ellenzéki pártok soraiban felerősödött az igény az "utcai politizálásra", a "terepmunkára", a "mozgalmi jelleg megerősítésére", míg a civil szférában a "hálózatosodásra" és a hatékonyabb mozgósításra (ezzel együtt az "ellenzékváltásra"). Ezek a kívánalmak három (plusz egy) alapvető problémára világítanak rá: az elégtelen szervezetépítésre, a választókkal való kapcsolattartás és a közvetlen elérés nehézségeire (ez részben a "lebegő pártrendszer" folyománya), valamint a civil öntudat és önszerveződés gyengeségére. Ezek egy része pénzügyi és humánerőforrással, hatékonyabb organizációval pótolható, míg más részük a politikai kultúra lassú formálásának függvénye (így statikusan szemlélve adottságnak minősül). A terepmunkához azonban megfelelő mélységű helyismeret szükséges. Nemcsak az adott térség, mikrokörnyezet helyzetének, adottságainak, kilátásainak ismerete, de - ami politikai szempontból még fontosabb - az ott élő választópolgárok gondolkodásmódjának, értékítéleteinek, félelmeinek, igényeinek ismerete is. Szintén nélkülözhetetlen a helyi véleményformálók és aktív tagság megléte - a rekrutáció sajátos szempontrendszere szerint. Közösséget úgy építhetünk sikeresen, ahogyan a gondos gazda műveli a kertjét: előrelátással, tudással, türelemmel, intenzív munkával és a "termelési tényezők" összjátékával. A közösségépítés (community building, community gardening) ma már külön szakma (számos tudományterületet érintő metodikával). A "plusz egyedik" probléma a vereségből és a tanulási képesség hiányából vagy korlátozottságából fakadóan az alkalmasság és a politikai felelősség kérdése: képviselhetnek-e minket, megbízhatóak-e a közös ügyeink vitelével azok, akik öncélú pártérdekek vagy rossz helyzetfelismerés és stratégiaválasztás mentén nem először válnak saját vereségük előkészítőivé? A kérdés megfogalmazásának módja lényeglátóan leegyszerűsíti magát a problémát, ami ennél jóval összetettebb. Azonban arra mindenképp alkalmas, hogy kiemelje a megújulás, a generációváltás választói igényét, valamint a közvetlen demokrácia eszközeinek  bátrabb használatát (utóbbinak legpotensebb kezdeményezői egyébként a képviseleti demokrácia szereplői).

A választási rendszer szabályaihoz is optimalizált szövetségi politika, a külső kapcsolatok hatékony menedzselése, a szervezeti háttér megfelelő kiépítése mellett az eredményesebb alternatíva-építéshez nem megkerülhető az értelmiségi holdudvar, az intellektuális kapacitások bővítése, az adaptivitás növelése (különösen a döntéselőkészítés során, de szerepe nem nélkülözhető a politikai rekrutációban sem). Az a párt, amelyik különböző megfontolások és külső kényszerek okán ezeket a képességeket építi le, vagy épp mulasztja el kiaknázni, beszűkíti saját perspektíváját, és nem lesz képes megfelelő spektrumú (stratégiai) döntések meghozatalára, vagy épp kellően átgondolt szakpolitikai reformtervezetek előkészítésére. Az intellektuális kapacitások megléte azonban vajmi keveset ér, ha nincsen kiaknázva, becsatornázva, helye, szerepe - az operatív működés menetével kompatibilisen - szervezetszociológiai szempontok mentén is meghatározva. A mai ellenzék pártjai részben a felismerés hiánya, részben a jól működő, külső minták vizsgálatának elmulasztása, részben pedig az erőforrások szűkössége miatt tetemes lemaradással küszködnek ezen a területen.

Az ellenzéknek alkalmazkodnia kell a rendszer játékszabályaihoz (főként úgy, hogy a parlamenti kétharmad megléte, és a kompromisszumkészség alacsony foka okán sok beleszólása nincs azok lefektetésébe, átírásába), és meg kell találnia annak kreatív módját, hogy a rendelkezésre álló parlamentáris és egyéb, jogszerű eszközökkel képes legyen választói tömegeket megmozgató ügyeket felvetni ("birtokolni"), vagyis a reaktív szerepből - a médiaviszonyok és a publikus elérés szintje ellenére - tematizálni, még akkor is, ha nem tudja ezeket sikerre vinni. A jelen kudarcai a jövő építőkövei. A nyilvánosság, a társadalmi elérés új fórumait, kommunikációs csatornáit kell megtalálni, megteremteni. A lakosság különböző szegmenseinek eltérő hírfogyasztási szokásai, a propaganda hatása nem hagyható figyelmen kívül, ugyanakkor a 21. század számtalan technikai lehetőséget kínál arra, hogy relatíve költségkímélő módon hogyan lehet széles tömegekhez eljutni. A legnagyobb nehézséget nem is az elérés, hanem a ráhatás jelenti. Ez az a pont, ahol muszáj megjegyezni, hogy a politikai marketing professzionális alkalmazás, eszközkínálata nem "úri huncutság", hanem egy olyan know-how, ami alig nélkülözhető a sikeres kampányokhoz. (Itt visszakanyarodhatunk az intellektuális kapacitások kiépítésének, kiaknázásának követelményéhez.) Egy neves (nemzetközileg is számon tartott) kampányszakértő "leigazolása" sem elegendő egy megfelelő számú és minőségű, hazai szakemberekből álló csapat kiállítása nélkül, akik képesek egy intenzív, országos kampányszituációban is helytállni. A minőségi rekrutáció, a teljesítményelv érvényesítése és a hatékony humánerőforrás-menedzsment csak nyomokban lelhető fel az ellenzéki pártokban.

A sikeres meggyőzéshez átélhető, kellően egyszerű és befogadható narratívára van szükség. Szinte mindenre igazolást adó narratívarendszerre. Egy vezérszerepekkel kombinált, "társadalmiasított" mítoszrendszerre, ami reflektív, mégis jövőbe mutató, ami nem ad mindenben kész gondolati mintákat, de kellő fókusszal rendelkezik. Ami esetenként kész értékítéletekkel felülírni a választói racionalitást. Ez nem moralizálás kérdése, hanem a mediatizált tömegdemokráciák működésének egyik jellemzője - főként a nyilvánosság, a vitakultúra súlyos torzulásai, a polgári társadalommodell kifejletlensége, vagy meghaladottsága esetében. Ennek kompenzálására alkalmas az értelmiség felelőssége, a politikai (döntéshozatali) elit önmérséklete, a jól működő nyilvánosság ellenőrző funkciója. A politikai kínálat-orientáltság túlsúlyát kereslet-orientáltsággal kell kompenzálni, amihez nélkülözhetetlen a közvélemény ismerete, gyakori mérése, "letapogatása" - mind a problémafelvetés (módja), mind az utólagos igazolhatóság, a kommunikációs ciklus tervezése során. Szintén szükséges a szociológiai, társadalompszichológiai, gazdasági, egyéb statisztikai ismeretek széles tárháza, a marketingszempontok felértékelése a kommunikációban.

Végezetül szólnunk kell arról, hogy a mai parlamenti ellenzék soraiban vannak "túlélőshow-játékosok", akik puszta helyfoglalásukkal lerontják a kormányváltás esélyét, akik egy "kifutó" politikai termék, egy megkopott és - egy szűk fogyasztói csoport kivételével - elutasított brand "értékesítési ügynökei". Azzal, hogy a választások előtt az ellenzék által kínált "termékcsomagba" rendre be kell venni ezt a brand-et is, a "kosár" összértéke nem nő, sokkal inkább csökken - esetleg emiatt van szükség több "kosárra". E termék(kör) kifuttatására és - igény esetén - helyettesítő termékre volna szükség. Ez nem egy antidemokratikus gondolat, csupán egy könnyen belátható, egyszerű felismerés. Ugyanakkor nem intézhető el ennyivel ez a kérdés, mert a nagyobb szereplők brand-je is kiforratlan, ötletszegény, önmeghatározásra és ön-promócióra alkalmatlan. A házi feladat mindenkinek fel van adva: újra kell definiálni a "kik vagyunk", "mit akarunk", "hova tartunk", "mit kínálunk", "hogyan alkalmazkodunk" kérdésekre adott válaszokat, de legalább feltenni őket. A látszat ellenére ez az egyik legnehezebb, "legrágósabb" kérdés. A parlamenti ellenzék gyengesége furcsamód lehetőséget, terepet nyújt a civil társadalom számára, hogy jobban megszervezze magát, aktívabban beleszólhasson a politikai folyamatok alakításába. Nem fogja ugyan átvenni a képviseleti demokrácia intézményes szereplőinek szerepét (ez hiú ábránd volna), ugyanakkor rést üthetne a sokak által rosszallóan "pártokráciának" nevezett rendszer falán.

Mire lehet hát elegendő négy esztendő? (A determinációkat, külső körülményeket tegyük félre, mert elvonják a figyelmet a szükséges "belső utazásról" és cselekvésről!) Attól függ, mely szereplők tudnak világos célrendszer mentén - törésektől nem megszakítottan - haladni úgy, hogy kellő önreflexióval, a valós képet tükröző hibalistájuk tételeit egyenként kihúzogatják, s a rendelkezésre álló erőforrásaikat optimálisan használják fel. Ehhez olyan holisztikus szemléletre van szükség, ami képes a megfelelő erőforrásokat a megfelelő helyre, pozícióba allokálni, s ami képes felismerni és kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Evidenciának tűnik, de a legtöbb helyen mégsem az (akár a vállalati szervezeti modelleket és kultúrát, akár a pártok, illetve egyéb intézmények belső működési mechanizmusait vizsgáljuk). Amennyiben az ellenzék (parlamenti) pártjai nem lesznek képesek a következő éveket kiaknázni, eredményesen felépíteni magukat 2022-ig (ma semmi okunk nincs arra számítani, hogy a jelenlegi kormány nem tölti ki a ciklusát), akkor beigazolódhat Tölgyessy Péter azon tézise, miszerint a Fidesz hatékonyan "gondozza" az ellenzékét, ami - akarata ellenére - maga is "rendszerépítővé" vált, s így a rendszer esetleges jövőbeli bukásával együtt ez az ellenzék is elsüllyed majd. Ebben a forgatókönyvben az ellenzék nem alakítója, csupán elszenvedője, bizonyos értelemben legitimálója az eseményeknek, tehát képtelen az alternatíva-építésre, s így maga is gátja a változásnak.