Az elemző szemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Az ellenzék 5 legnagyobb tévedése a választási kampány során

2018. május 11. 10:43 - Kovács János politikai elemző

Az április 8-i választások eredménye sok szempontból meglepetésként érhetett mindenkit, aki nagyobb érdeklődéssel követi a politikai folyamatokat, esetleg az egyes közvélemény-kutató intézetek publikus adatait, becsléseit. Jómagam egy ilyen intézet munkatársaként értékeltem a választások estéjén egy azóta megszűnt rádió stúdiójában. Ebben a bejegyzésemben nem magukat az eredményeket kívánom elemezni (ezt sokan megtették már április 8. óta), sokkal inkább az ellenzéki pártok (relatíve) gyenge szereplésének okait, s az ezek mögött meghúzódó alapvető tévedéseket (a hibalajstrom természetesen bővíthető).

Fotó: botost/444.hu

1.) A kampányidőszakra ráfordulva az első és legfontosabb tévedés az volt, hogy a választás reális tétje a Fidesz-KDNP kisebbségbe szorítása, vagyis az, hogy az ellenzéki pártok konglomerátuma a parlamenti mandátumok abszolút többségét birtokolja. Miként április 8-án este kiderült, a valódi tét mindvégig a kétharmad megakadályozása volt - amit egy szélesebb koordinációval el lehetett volna érni (ehhez elegendő lett volna csupán a 18 fővárosi OEVK mindegyikében megegyeznie a releváns támogatottságú ellenzéki pártoknak). Ugyanakkor még egy teljes ellenzéki koordináció esetén (ahol ideáltipikusan, taszító hatások nélkül össze lehet adni az egyes ellenzéki pártok, illetve azok jelöltjeinek támogatottságát) sem lehetett volna változtatni azon a körülményen, hogy a Fidesz-KDNP a 106 egyéni választókerület csaknem felében (52) abszolút többséggel (legalább az érvényes szavazatok 50 százaléka plusz 1 szavazat) szerzett mandátumot, tehát még matematikai esély sem volt egy ellenzéki összefogás számára. A 2014-es eredményhez képest is "túlnyerte" magát a Fidesz, ráadásul magasabb választási részvétel mellett (ami erősebb legitimációt ad a kormány számára). Rengeteg statisztikát lehetne idézni arra vonatkozóan, mennyire hatékony volt a kormánypártok mozgósítása, és hogyan sikerült a korábbiakhoz képest új szavazói tömegeket hadrendbe állítani. A közvélemény-kutatások nagyarányú Fidesz-előnyt mutattak, ennek ellenére - a Medián egyik, kutatáson alapuló becslését leszámítva - egyik mértékadó intézet sem tartotta valószínűnek, hogy a kormánypártok minősített többséget szereznek. (A közvélemény-kutatók tévedésének okairól egy későbbi bejegyzésben szólok majd.) Az ellenzéki pártok várakozásai azonban a biztosan megállapítható, nagyarányú Fidesz-előnyt sem vették figyelembe (illetve nem adtak prioritást ennek a szempontnak), amikor kialakították saját választási és kommunikációs stratégiájukat. Vagyis egy reális(abb) helyzetértékelés megalapozottabb, racionálisabb és igazolhatóbb cselekvési terv végrehajtására ösztönözhette volna az egyes ellenzéki szereplőket.

2.)  Szintén hiú ábrándnak bizonyult, hogy az ún. taktikai szavazás csodafegyvernek számít, vagyis a kormányváltást akaró szavazóknak csaknem milliós tömege, de legalább 600-700 ezer fő a legesélyesebb ellenzéki jelöltet támogatja majd az általa preferált párt jelöltje helyett. Az eredmények visszaigazolták, hogy a pártelitek megállapodásának hiányát nem lehet kompenzálni (legfeljebb csak tompítani) a protesztszavazók tömegeinek mérlegelő, racionális döntéseivel. Fontos megjegyezni azt is, hogy a különböző irányjelzőket kínáló szereplők, internetes portálok (a KOM mérései, Márki-Zay Péter lajstroma a rendszervaltas2018.hu-n, az Iránytű Intézet és a Magyar Nemzet közös projektjeként futó kireszavazzunk.hu, a taktikaiszavazas.hu, stb.) nemcsak segítették az ellenzék közös ügyét, de sajnálatos hibák és pártpolitikai érdekek mentén ártottak is neki. A taktikai szavazás ugyanakkor aligha kárhoztatható, hiszen enélkül a kormánypártok győzelme még erőteljesebb volna (amennyiben a kétharmad megszerzése felett ez fokozható egyáltalán), ráadásul a jelenlegi választási rendszer is arra szorítja a kormányváltást akaró, tudatos szavazókat, hogy efféle döntéseket hozzanak. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ahhoz képest, hogy a korábbi általános parlamenti választások alkalmával a pártlistás és az egyéni jelölti preferenciák milyen szorosan együtt mozogtak (átszavazások alacsony aránya), ezúttal láthatóan résnyire nyílt az olló.

3.) Az ellenzéki pártok alábecsülték a migrációs tematika és a negatív kampány hatását: előbbinek nem találták az ellenszerét, utóbbit professzionálisan csak a kormánypártok voltak képesek alkalmazni. A választási kampány során többször elhangzott az a kívánalom az ellenzéki pártok (és szavazóik) részéről, hogy kerüljön sor egy miniszterelnök-jelölti vitára, ahol a legtámogatottabb ellenzéki párt kormányfő-jelöltje, esetleg az országos listát állítani tudó, releváns támogatottsággal rendelkező pártok listavezetői vitatják meg Orbán Viktorral az elmúlt ciklus(ok) kormányzati eredményeit, illetve ütköztessék a jövőre vonatozó terveiket. Ha megnézzük az ellenzéki pártok (és azok vezetőinek, kampányarcainak) ígéreteit, vállalásait, bemutatott választási programjait, akkor láthatjuk, hogy az ellenzék mindvégig programvitára készült, míg a Fidesz a választás tétjévé a bevándorlás kérdését tette meg. Ez egy egyszerű, könnyen dekódolható, mégis erős emocionális tartalommal telítődött téma, amelyre felfűzhető, felépíthető egy teljes narratíva, mítoszrendszer, valóságmagyarázat. Az egyes ágazati politikai témák - úgymint egészségügy, oktatás, szociálpolitika - vagy a korrupciós tematika és az elvándorlás kérdése szintén zsákutcának bizonyultak kommunikációs szempontból. Még az északkelet-magyarországi, alig közművesített, rossz úthálózattal ellátott zsákfalvak munkanélküli lakóinak jelentős része is a migrációt jelölte meg első számú problémaként. A kognitív megismerést, a személyes tapasztalást felváltották a médiából készen kapott magyarázatok és az erőteljes fenyegetettség-érzet. Ebben a közegben az ellenzék elégtelenül keveset beszélt a migrációs témáról, és ha igen, akkor is gyakran reaktívnak, disszonánsnak tűntek a felsorakoztatott érvek, magyarázatok és a felvett álláspont. Az ellenzéki pártok adósak maradtak a saját "sztorival", átfogó narratívával is - sőt, már a csoportképzés, közösségalkotás alapját képező önmeghatározás terén problémák adódtak (a Jobbik nem magyarázta el megfelelően a "néppártosodást", nem adott új krédót a szimbolikus politika dimenziójában; a baloldal pártjai pedig számos döntő kérdésben nem tudtak megállapodásra jutni, az MSZP viszonya a szociáldemokráciához a "fizessenek a gazdagok" hozzáállás ellenére mindvégig ambivalens maradt). A Jobbik nem kívánta "túllicitálni" a kormánypártokat, az MSZP-nek pedig gyakorlatilag nem volt érdemleges, következetes álláspontja a migrációs válsággal kapcsolatban.

4.) Az ellenzék figyelmen kívül hagyta a kormányzó pártszövetség kormányzati teljesítményét, illetve azon hangulatjavító intézkedések hatásait, amelyek széles tömegeket erősítettek meg pártpreferenciájukban és szavazási hajlandóságukban. Az ellenzéki pártok kommunikációja azt a képzetet keltette, hogy egy olyan kommunikációs kormányzás (pszeudo-válságkormányzás) zajlik, amelyik megnevez, bizonyos aspektusokból felnagyít és adaptívan a közéleti diskurzusok középpontjában tart egy problémát (migrációs válság), míg a társadalom egyéb, húsba vágó problémáit, vagyis a kormányzat szakpolitikai kudarcait igyekszik - Vona Gábor szavaival - a migrációs válság varázsszőnyege alá söpörni. A különböző intézetek társadalmi elégedettséget, közhangulatot mérő mutatószámai (beleértve az Iránytű Intézet IKB-indexét is) azt jelezték, hogy a választók alapvetően bizakodók, vélekedésük a hazai közállapotokról összességében javuló trendet mutatott a választást megelőző fél év során. Persze az ország helyzetének, a kormány teljesítményének, a háztartások anyagi helyzetének, a személyes kilátásoknak a megítélése nagyfokú korrelációt mutat a pártpreferenciákkal, ám ezzel együtt a mért adatok jelzésértékűek voltak. A közhangulat beható ismerete, területspecifikus és célcsoport-orientált kommunikáció nélkül nem lehet hatékony növekedési stratégiát kialakítani.

5.)  Az ellenzék - az előző általános országgyűlési választás óta - elmulasztotta felépíteni magát szervezetileg és intellektuálisan egyaránt; érdemben nem volt képes növelni a társadalmi beágyazottságát. Kétségkívül az ellenzéki pártok legnagyobb mulasztása ez. A választást követően most úton-útfélen hallhatjuk ellenzéki politikusok, kormányt váltani akaró civilek szájából, hogy milyen fontos a "terepmunka", az aktivistahálózat fejlesztése, a személyes és szervezeti jelenlét a különböző településkategóriákban. A baloldali pártok gyakorlatilag "kikoptak" a vidék Magyarországáról, némi túlzással beszorultak a - hazai viszonylatban - nagyvárosokba, míg a Jobbik - országos támogatottságához viszonyítva - alapvetően a fővárosban (ahol a leginkább működött a taktikai szavazás) volt vesztese a tömeges átszavazásnak. Az egykori nemzeti radikális párt nemzeti néppártként határozta meg magát; szavazótábora bővült, egyúttal heterogénné vált, ugyanakkor a párt mozgalmi jellege erőteljesen megkopott, aktivistahálózatának motiváltsága alábbhagyott, amit a szervezeti, operatív vezetés hibái csak felerősítettek. A programalkotás terén az ellenzék releváns pártjai "elvégezték a házi feladatot", ugyanakkor ez önmagában kevésnek bizonyult a kormányképesség társadalmi érzetének jelentős növeléséhez. Az MSZP egy sok vizet nem zavaró árnyékkormányt állított, a Jobbik nem sorakoztatott fel egy emblematikus karakterekből álló értelmiségi-szakértői kört, akik a széles nyilvánosság előtt exponálhatták volna a párt intellektuális kapacitását, ágazati reformterveit, egyúttal kormányzati perspektíváját. Az aktivistahálózat zsugorodása, romló mozgósítási lehetősége kevés reménnyel kecsegtetett abban a vonatkozásban, hogy a kormánypártok aktivizmusával, kommunikációs potenciáljával, egyéb erőforrásaival szemben eredményesen fel lehet venni a harcot, vagy bármiféle - nagy volumenű - társadalmi (illetve a társadalom bevonását célzó) kezdeményezést sikerre lehessen vinni.

 

A fenti pontokban azokról a rossz helyzetértékelésből, szervezeti diszfunkciókból adódó hibákról szóltam, amelyek többé-kevésbé mindegyik parlamenti ellenzéki pártra jellemzőek voltak. Miként a felvezetőben jeleztem, a "problémalista" bővíthető, egy-egy eleme tovább bontható, külön is kivesézhető. Hiba volna ugyanakkor "egy kalap alá venni" az ellenzék egészét, hiszen az egyes szereplők támogatottsága, infrastrukturális háttere, belső hatalmi viszonyai, mozgósítható erőforrásai, pártpolitikai célrendszere, politikai támadásoknak való kitettsége számos tekintetben eltér egymástól. Akkor mire jó mégis egy efféle okfejtés? Leginkább arra, hogy önreflexióra intsen, továbbgondolásra késztessen, tanulásra (adaptivitásra) ösztönözzön, előremutató vitákat indukáljon.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr8813902926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Albu 2018.05.11. 15:55:02

„Ugyanakkor még egy teljes ellenzéki koordináció esetén (ahol ideáltipikusan, taszító hatások nélkül össze lehet adni az egyes ellenzéki pártok, illetve azok jelöltjeinek támogatottságát)”

Mivel a klasszikus Jobbik-szavazók másodlagos preferenciája a Fidesz, a fentieket nem tudom értelmezni.

Kovács János politikai elemző 2018.05.11. 16:32:50

@Albu: Köszönöm az észrevételét! A másodlagos pártpreferenciák nem feleltethetők meg az átszavazási hajlandósággal (és annak vélelmezett irányával), bár tény, hogy van a két szavazói attitűd között összefüggés. Az Iránytű Intézet kutatása szerint a Jobbik 2018 márciusi szavazótáborának kb. egyharmada „több mint egy éve” támogatta a Jobbikot, kb. 39-40%-a már 2010-ben is Jobbik-szimpatizáns volt, míg az elmúlt 1 évben csatlakozók együttesen a tábor 28-30%-át tették ki. (Erről a Magyar Narancs március 29-i számában szóltam, a 15. oldalon.) Vagyis amikor a Jobbik szavazótáborát vizsgáljuk, akkor az Ön által "klasszikus Jobbik-szavazóknak" nevezett választói szegmensen túl kell tekintenünk, ugyanis a képlet összetettebb.
süti beállítások módosítása