A Brexit utáni Európáról szóló viták középpontjában leegyszerűsítve az a kérdés áll, hogy mennyi nemzetállamot, és mennyi „Európát” akarunk a jövőben. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk: az európai együttműködés általában véve kormányközi vagy szupranacionális (nemzetek/nemzetállamok feletti) irányba mutasson? Legyenek-e különböző, mélyebben intézményesülő „ütemek”, „koncentrikus körök” ebben az integratív struktúrában („többsebességes Európa”), illetve meddig és mely területekre terjedjen ki az „európai szolidaritás” a gyakorlatban? A föderatív irányba mutató kezdeményezések esetében beszélhetünk-e „lopakodó” hatáskör-elvonási kísérletről, s egyáltalán létezik-e a föderatív Európa kiforratlan koncepciójának mintegy ellenpólusaként a sokat idézett, ám nehezen definiálható „Nemzetek Európája”? Mi a társadalmi együttélés azon modellje, ami mentén a közösség integritása megőrizhető, s benne az egyén élete, életminősége javítható? Ezek összetett kérdések, rengeteg megközelítési lehetőséggel (jogi, politikai, ágazati politikai, gazdasági, pénzügyi, geopolitikai, stb.), mégis talán visszavezethetők egy alapvető dilemmára: az EU egyes tagállamai, történeti régiói (országcsoportok) közötti eltérő nemzetfelfogási és társadalomszervezési eszményre. Ez a két tényező ugyanis alapvetően befolyásolja, hogy a tagállamok polgárai és a politikaformálók miként viszonyulnak a „kulturális Európa” és az „intézményes Európa” értékeihez, miként értelmezik, milyen értékek mentén „rendezik be” saját kollektív identitásukat nemzeti és európai dimenzióban (ez a nemzeti és az európai öntudat erősségén, kölcsönviszonyán, tartalmán keresztül ragadható meg leginkább).