Bő egy hete „nagy bejelentésként” jött a hír, hogy az ellenzéki pártok elvi megállapodásra jutottak abban, hogy mind a 106 egyéni választókerületben közös jelölteket indítanak 2022-ben. Ez a kinyilatkoztatás – bármilyen fontos is választástechnikai szempontból – nem volt váratlan, ugyanakkor beszédesebb az, amiről a közleményben nem esett szó: a közös listaállítás módját (egy lista, két lista) még nem sikerült „kőbe vésniük”. A közös programadás és miniszterelnök-jelölt állítás szándékának bejelentése ugyanakkor egyértelműen az összellenzéki listaállítás irányába mutatnak (ami még inkább érthetőbbé teszi a Gyurcsány Ferenc jövőbeni közéleti szerepéről szóló ellenzéki vitákat). Született azonban még egy fontos döntés: az október 11-én tartandó időközi országgyűlési választáson az ellenzéki pártok egy jobbikos jelölt, Bíró László mögött sorakoznak fel. A jelölt személye körül nemrég kirobbant botrány ugyanakkor az ellenzéki együttműködés több gyenge pontjára is felhívja a figyelmet.

Az egyéni választókerületek mindegyikére kiterjedő közös jelöltállítás és a közös programadás ígéretének bejelentése éppúgy jelzésértékű volt az elmúlt napok történéseinek sorában, mint a gödi önkormányzati konfliktus kapcsán az országos politika porondján kialakult DK-Momentum párharc. Ahogy az ellenzék közelebb került az „összellenzéki” listaállításhoz (az ellenzéki közös listák koncepciója helyett), úgy került elő ismét a 2014 áprilisa előtt már Bajnait és Mesterházyt is dilemma elé állító Gyurcsány-kérdés. A helyzet persze bonyolultabb az egyszerű személyi preferencia-nyilvánításnál, hiszen ennek a kérdésnek a vonzata a politikai alternatíva-építés hitelessége és egy, a kormányoldal által kiválóan hasznosítható ellenségkép (egyben hivatkozási alap) választói magatartásra gyakorolt hatása.

A tavaly őszi önkormányzati választás óta evidenciaként beszélünk a 2022-es ellenzéki összefogásról, mint az ellenzék számára választástechnikai (valójában jóval több, mint pusztán technikai kérdés) szempontból egyedül járható útról. Eközben még mindig nem látunk tisztán az együttműködés mikéntje vonatkozásában. Ismerjük, talán unjuk is az „egy közös lista – több ellenzéki (közös) lista” vitát. Választási matematikai, kampányfinanszírozási, választásszociológiai és tartalmi kínálatbeli dilemmák merülnek fel, pártpolitikai érdekek csapnak össze. A közvélemény-kutatások szerint az ellenzéki szavazók nagy többsége irányából erőteljes elvárásként fogalmazódik meg az összefogás kényszere. Már csak emiatt is, 2018 áprilisának tanulságai nyomán is valószínűsíthető, hogy a kimaradókat „büntetni” fogják. Erre a „blame game”-re rá is játszanak azok az ellenzéki vezetők, akik az egy listában (és közös miniszterelnök-jelöltben) érdekeltek. A többiek részéről azonban mégsem egyértelmű ez az igazodási kényszer. Valójában egyre kevésbé az. Ennek oka az időtényező (a választásokig hátralévő idő), valamint a politikai erőviszonyok változása, illetve változatlansága. Beszéljünk most erről!

A 2010-es fülkeforradalmat követően választás-technikailag kedvezőtlenebb, a tartalmi politikai kínálat tekintetében viszont jobb állapotban volt az ellenzék, mint ma, tíz év Fidesz-kormányzás után. A 2018-as országgyűlési vereség és a 2019. őszi önkormányzati választások pozitív tanulsága kellett ahhoz (a korábbi bukásokkal együtt), hogy realitássá váljon az ellenzék technikai koalíciójának gondolata. Miközben ez a felismerés megérett – noha annak módjáról még ma is vitatkoznak az érintett szereplők (közös listák száma) – a jövőkép, vízió-adás, a kínálat-orientált ellenzéki ajánlat súlyosan leépült. Egyes pártok szervezetileg is szétcsúsztak. Ősszel már többet fogunk tudni, de egyelőre úgy tűnik, a válsághelyzet előtt-alatt sem tudtak érdemben javítani a pozícióikon.

A járvány első hulláma alatt, különösen a felfutási szakaszban általános várakozásként jelent meg, hogy a kormány válságkezelésben nyújtott szubjektív teljesítménye, valamint az ellenzék szereplőinek magatartása hosszabb lefutással akár át is rajzolhatja, vagy épp bebetonozhatja a jelenlegi erőviszonyokat, ezzel lényegében eldöntve a 2022-es választást. A belpolitika kizökkent a „szabadságharcos békeévek” kormányzati metodikájából és témakészletéből. Hegy csúszott a politika állóvizébe – írtam én is korábban. Olyan pálya nyílt az egyes szereplők előtt, ahol a kormánytöbbségnek még nem volt módja az akadályok és aknák zárt rendszerét kiépíteni – tehát uralni a terepet, ahogyan azt az elmúlt ciklusokban tették.

A trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója egy szimbolikus erejű esemény, amit így vagy úgy, a politika is felhasznál – Magyarországon éppúgy, mint a környező országokban. Trianon egy jelkép: a hozzá való viszony eszköze a kurzusépítő, nemzeti narratívának, központi eleme a nemzeti radikális szubkultúrának, lakmuszpapírja a nemzeti sorskérdések iránti érzékenység (vagy érzéketlenség) fokának, az utódállamokban hivatkozási alapja a „magyar kártya” kijátszásának. Trianon egyszerre emlékezetpolitikai, kisebbségpolitikai, identitáspolitikai kérdés. Geopolitikai vonatkozásai is vannak, s ezek leginkább a fikciók, politikai thrillerek világába kalauzolnak minket.

A vidék Magyarországa után Budapest is arra vár, hogy fellélegezhessen, ám egy jól érzékelhető politikai sakkjátszma nehezíti a nyitási folyamatot. A kormányfő elővigyázatosságról szóló üzenetét Kovács Zoltán államtitkár nyilatkozatai fordították a „politikai zsarolás” nyelvére. Miközben az ellenzék és a szakértők, véleményformálók egy része továbbra is vesszőfutást jósol a kormánynak, Orbán Viktor és környezete mintha egyre magabiztosabbnak tűnne a válságkezelés kommunikációja terén: a miniszterelnök immár nemcsak a gazdaság talpra állításáért, a munkahely-teremtésért, de a védőeszközök rendelkezésre állásáért is „személyes garanciát” vállal. Eközben a kül- és Európa-politika frontján is tartja magát a kormányzat: sikerült elhárítania a koronavírus- („felhatalmazási”) törvény esetleges jogi következményeit, ugyanakkor az elmúlt napokat ismét a diplomáciai pofozkodás jellemezte.

Másfél hónappal ezelőtt még sokan úgy érzékelhették, a hazánkba is begyűrűző járványhelyzet egy gyorsan átvonuló problémaként, a dolgok hétköznapi menetét átmenetileg kizökkentő jelenségként befolyásolja az életünket és a társadalmi valóságot. Azóta a világjárvány pszichózisába került a közbeszéd, a politika és a gazdaság – még inkább, mint a 2015 utáni „tömeges migráció okozta válsághelyzetben”. Nemcsak a politikai cselekvés fókusza változott a kibontakozó folyamatok következtében, hanem teljesen új pályára kerültünk, s most minden szereplő azt fürkészi, miként tehet szert helyzeti előnyökre, és milyen – számára kedvező vagy kedvezőtlen – kifutása lehet az eseményláncolatnak.

Néhány héttel ezelőtt még a török-görög határokon zajló események nyomán újra aktuálissá vált migrációs kérdés, a kormány Nemzeti Konzultációra bocsátott, év eleje óta építgetett témái, az ellenzéken belül a ki- és átlépések, valamint az „egy lista – két lista” dilemma uralták a nyilvános vitákat. Ez a járványhelyzettel megszűnt. A kormány kríziskommunikációs üzemmódban fut (időnként döcög), az ellenzéki szereplők pedig hol visszafogottabban, konstruktívan, hol egymásra licitálva követelnek újabb intézkedéseket, személycserét, stb. Társadalom-lélektani szempontból is érdekes a mostani helyzet, ugyanis a migrációtól való félelmet, a „klímaszorongást”, a szubjektív biztonságérzetet negatív irányban befolyásoló, korábbról ismert (és a jövőben is velünk maradó) jelenségeket átmenetileg „kiütötte” egy erősebb fenyegetés. De mi lesz, ha tartósan velünk marad ez is?

Ahogy 2015-2016 a „migráció éve”, úgy 2019 a „klímaváltozás éve” volt az európai politikában. Greta Thunberget „az év emberének” választotta a Time magazin, az EP-választások a zöldpártok előretörését hozták, Németországban a nyári hónapokban a Zöldek beérték a kormányzó CDU-CSU szövetséget országos támogatottságban, Ausztriában az év végére világossá vált, hogy a Zöldek váltják a Szabadságpártot a következő koalíciós kormányban – amit az Európai Néppárt modellértékűnek fogadott el. Néhány kiragadott mozzanat, ami már önmagában jelzésértékű, s akkor még nem is beszéltünk a populáris média témakészletének erőteljes változásáról, az ökológiai témakör felértékelődéséről. Közben már a Fideszt is elérte a változás szele: Orbán Viktor évértékelőjén igyekezett bebizonyítani, hogy kormánya „zöldebb a zöldeknél”. De mi áll e törekvés hátterében, egyáltalán mit kezdhetnek a hagyományos jobboldali pártok a zöld tematikával?