A tüntetések, az utcai demonstrációk számára ott nyílik tér igazán, ahol a képviseleti intézményeken keresztüli akaratérvényesítés lehetősége szűkre szabott. A mostani tüntetéssorozat kapcsán három fő kérdésre érdemes választ keresnünk. 1.) Miért vonulnak hétről hétre az utcára tömegek? 2.) Milyen reális célt tűzhetnek ki maguk elé a tüntetők? 3.) Lehet-e egy új ellenzékiség megalapozója ez a demonstráció-sorozat?

1.) A "mi vagyunk a többség" jelszavával meghirdetett tömegtüntetések közvetlen kiváltó oka az ellenzéki pártok nagyarányú választási veresége (egyúttal a kormányváltás elmaradása), aminek az utórengései még nem értek véget. Elég a lemondásokra, a nyilvánosság előtti üzengetésekre, a tisztújítások előtti belső, ám kifelé is exponált harcokra gondolni. A fő mozgósító erő a proteszthanguat, ami nem feltétlenül kötődik szilárd pártpreferenciához: a tömeg Jobbikos, Momentumos, DK-s, stb. zászlók, self-made molinók alatt vonul, s a demonstrálók közül sokan az imént felsorolt ellenzéki pártokat is "temetnék", egy új, egységes ellenzék megjelenéséért szorítva. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ezek a megmozdulások bizonyos értelemben éppúgy tanúskodnak ellenzékváltó hangulatról, mint kormányváltóról.

Korábbi bejegyzésemre reflektálva muszáj "feltámasztanom" a politikai elemzést. Egyrészt rossz ómen, ha az elemzői blog "genezise" egy nekrológnak feleltethető meg, másrészt a politikai elemzés haláláról szóló hírek nagymértékben túlzóak voltak.

A politika egyidős a szervezett emberi közösségekkel. A politika természetrajza, a hatalom természete korszakokon átívelően változatlan - csupán az eszközei szofisztikáltabbak. A hatalom gyakorlóinak értékvilága, meggyőződése, önmérséklete (krédója és politikai kultúrája), a különböző nemzetközi és hazai normák, valamint a(z) (demokratikus) intézményrendszer működése és a társadalmi elvárások (különösen a standard of life, de egyes társadalmakban nem alábecsülendő a posztmateriális értékrend szerepe sem) nagyban meghatározzák, keretek, határok közé szorítják az egyes szereplőket, azok mozgásterét. A politika azonban ugyanarról szól, mint akár kétezer évvel ezelőtt: a politológiai tankönyvek bevezető fejezetének két kulcsfogalmáról, a "hatalomról" és az "uralomról". Minden más körülmény pusztán technikai kérdés ebből a szempontból. Ez nem egy moralista álláspont, ez egy realista értelmezés. Attól, mert csúnya, még nem kevésbé igaz. Persze, nemcsak determinációk léteznek (hozzám mindig közelebb állt a voluntarista felfogás). Ha így volna, akkor nem létezne fejlődés, nem volna adaptáció. Adaptáció nélkül pedig egyetlen társadalmi berendezkedés, politikai konstelláció sem képes hosszú távon fennmaradni. Machiavelli viszont minden időben tanítómestere a politikusoknak - csakúgy, mint Szent Ágoston, vagy éppen a társadalmi szerződés-elméletek és a modern kori politikai filozófia megalapozói (miközben a mediatizált tömegdemokráciában a tartalom egyre inkább veszít jelentőségéből a formával, a stílussal, a kifejezésmóddal szemben). A politika művelői mindig több forrásból meríthetnek - akár művelik, akár követik, akár értelmezik a politikai döntéseket és folyamatokat.