A tüntetések, az utcai demonstrációk számára ott nyílik tér igazán, ahol a képviseleti intézményeken keresztüli akaratérvényesítés lehetősége szűkre szabott. A mostani tüntetéssorozat kapcsán három fő kérdésre érdemes választ keresnünk. 1.) Miért vonulnak hétről hétre az utcára tömegek? 2.) Milyen reális célt tűzhetnek ki maguk elé a tüntetők? 3.) Lehet-e egy új ellenzékiség megalapozója ez a demonstráció-sorozat?
1.) A "mi vagyunk a többség" jelszavával meghirdetett tömegtüntetések közvetlen kiváltó oka az ellenzéki pártok nagyarányú választási veresége (egyúttal a kormányváltás elmaradása), aminek az utórengései még nem értek véget. Elég a lemondásokra, a nyilvánosság előtti üzengetésekre, a tisztújítások előtti belső, ám kifelé is exponált harcokra gondolni. A fő mozgósító erő a proteszthanguat, ami nem feltétlenül kötődik szilárd pártpreferenciához: a tömeg Jobbikos, Momentumos, DK-s, stb. zászlók, self-made molinók alatt vonul, s a demonstrálók közül sokan az imént felsorolt ellenzéki pártokat is "temetnék", egy új, egységes ellenzék megjelenéséért szorítva. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ezek a megmozdulások bizonyos értelemben éppúgy tanúskodnak ellenzékváltó hangulatról, mint kormányváltóról.
Az április 8-i vereség, illetve annak mértéke ugyanis megmutatta, hogy azok az ellenzéki stratégiák, amelyekkel az egyes pártok, pártszövetségek nekifutottak a választásnak, eleve kudarcra voltak ítélve, s a legambiciózusabb cél legfeljebb a Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többségének megakadályozása lehetett, nem pedig a kormánypártok kisebbsége szorítása. És itt nemcsak a teljes körű vagy taktikai szempontokat erősebben érvényesítő ellenzéki koordináció elmaradására kell gondolnunk, hanem az ellenzék egyik oldalán az eleve "beárazott" vereségre, míg a másikon az irreális (közvélemény-kutatási adatokkal nem alátámasztható) várakozásokra. Azonban nem is az ellenzék egy-egy szereplőjének helyzete önmagában érdekes a vizsgált szempontból, sokkal inkább az ellenzék egészének politikai súlya, döntéshozatalra gyakorolt befolyása, valamint viszonyrendszere a Fidesz-KDNP felhatalmazásának erősségéhez. Fontos tényező az is, hogy a demonstrálók politikai szempontból heterogén tömege milyen tulajdonságokkal, "bélyegekkel", hatalomgyakorlási móddal azonosítja a régi-új Fidesz-kormányzást, s ehhez a különböző táboroknak, az általuk vallott értékekhez képest milyen a viszonya (demokrácia, jogállamiság érvényesülése, az EU-hoz, Oroszországhoz fűződő viszony, a kormányzati korrupció megítélése, a civil társadalom helyzete, "emberi jogi központú" gondolkodás, stb.). Tehát a "valami ellen" és a "valami mellett" egyaránt megjelenik ebben a kiállásban. Kormánypárti oldalról, egy Fidesz-szavazó szemével pedig egy olyan tömeget láthatunk, amelyik nem képes elfogadni a választás eredményét, s olyan ellenzéki pártokat, amelyek nem végezték el az ún. gyászmunkát (esetleg bizonyos külső befolyás vagy befolyásolási kísérlet hatása alatt állnak, melynek célja a destabilizáció). Tény, hogy a választás eredményének, a kormányzó többségnek és az általuk képviselt politikának a legitimitását sokan megkérdőjelezik ellenzéki oldalról (elég azokra a hivatkozásokra gondolnunk, amelyek a választási rendszert, a hazai médiaviszonyokat, a kormánypártok propaganda-tevékenységét okolják a választási eredményekért, vagy egyenesen elcsalt választásról beszélnek). Nagyon fontos, hogy a parlamenti ellenzék gyengesége miatt egyre többen beszélnek (még az ellenzéki pártok prominens szereplői is) a mozgalmi háttér, a "terepmunka", az utcai politizálás felélesztésének fontosságáról.
Fotó: Molnár Ádám, Népszava
2.) A tüntetők kifejezhetik az ellenszenvüket a jelenlegi hatalommal, annak egyes megnyilvánulásaival szemben - demonstrálva, hogy van még erő a civil társadalomban és mozgósítási potenciál az ellenzéki pártokban. Minden egyéb, a kormányváltás szándékán, a tisztább közéleten (a közjó néhány általános attribútumán) túlmutató követelés, kívánalom már csak egy-egy választói szegmens kifejezett óhaja (pl. "demokrata" kormányt / Jobbik-kormányt, generációváltást, szorosabb EU-hoz fűződő viszonyt, stb.). Hiába csendül fel az Örömóda a demonstráció végén, ha közben az árpádsávos zászlók alatt vonulók nem éneklik átszellemülten a "lángolj fel a lelkünkben"-t. Valószínűleg a DK-s pártzászló alatt vonuló idősek sem jönnek lázba Gyurcsány és a "régi" ellenzék "nyugdíjazásának" követelésétől. A tüntetés az "egy a tábor - sok a zászló" erődemonstrációja. Egy olyan demonstráció, ami egy-két évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Talán ennek miniatűr előzményét a Jobbik ÁSZ-bírsága elleni szimpátiatüntetésen láthattuk, ahol több baloldali-liberális vagy éppen centrista formáció is képviseltette magát a Jobbik-szimpatizánsok mellett. Ennek a rendkívül heterogén tábornak egyetlen reménye lehet: ha képes kéthetente, legalábbis viszonylag gyakran tömegdemonstrációt tartani, azzal politikai értelemben nagyobb súlyt adhat az ellenzéknek, mint amekkorát a képviseleti intézmények lehetővé tesznek, egyúttal nagyobb megfontoltságra vagy épp határozottabb fellépésre (ellen-demonstráció, erőteljesebb közvélemény-formálás) késztetheti a hatalmat. A 2006 őszétől állandósuló demonstráció-sorozat hatékony fegyvernek bizonyult a második Gyurcsány-kormánnyal szemben, még ha idővel veszített is erejéből (Gy. F.: "előbb-utóbb megunják, hazamennek"). Ugyanakkor az analógia sántít, ugyanis az MSZP-SZDSZ kormány népszerűségének olvadását megalapozta egy őszödi beszéd és néhány megszorító csomag, ráadásul nem volt az akkori kormányzat kezében olyan "csodafegyver", mint a migrációs téma. A jelenlegi helyzetben, a Fidesz-KDNP egymást követő harmadik kétharmados győzelme után egy tömegdemonstráció-sorozattól sem várható, hogy pánikreakciót váltson ki a kormánypártokból. Most ugyanis a kormányváltás, a kormány általános politikájával szembeni fellépés a tömeg által óhajtott cél, nem pedig egy-egy széles körben elutasított intézkedési terv (pl. "netadó") elvetése, így a kormánypártok nyilvánvaló módon nem hajlanak a kompromisszumra, és nem tudnak gesztust gyakorolni.
3.) A tüntető tömeg rendkívül heterogén, céljaiban, helyzetértékelésében, értékrendjében, pártszimpátiájában nem egységes. Az ellenzéki pártok a választási vereséget követően felismerték, hogy a jelenlegi választási rendszerben, az adott feltételek és erőforrások mellett a kormánypártok csak széleskörű összefogással ("egy ellenzéki jelöltet a kormánypárti jelölttel szemben") szorongathatók meg. Egyre többen beszélnek pártegyesülésekről, illetve egy ellenzéki "ernyőszervezet", egy "ellenzéki kerekasztal" létrehozásának szükségességéről. Megint mások teljes ellenzékváltást szorgalmaznak, valamiféle politikai "zöldmezős beruházásban" látva a reményt. (Utóbbi a Momentumnak sem sikerült: mindössze alig több mint 3%-os listás eredményt értek el.) A közös felismerések ellenében ható, széttartó kiútkeresés, az ellenzéki pártok aktív részvétele a civil tömegdemonstrációkon azt vetíti előre, hogy a proteszthangulatnak effajta tartós manifesztációja nem képez alapot egy új ellenzékiség vagy új ellenzék számára. Amire viszont számítani lehet: az egyes ellenzéki formációk (parlamenten belül és kívül) ráébrednek arra, hogy célszerű a szűk parlamentáris lehetőségeken túllépve, új plénumot teremtve értékelésre, ítéletalkotásra, cselekvésre ösztönözni a választókat, valamint megnyerniük a civil társadalom egy részének támogatását, ha fel kívánják tölteni saját meglazult soraikat. A civil demonstrálóknak pedig be kell látniuk, hogy egy képviseleti demokráciában a pártokat és a parlamentáris kereteket teljesen megkerülve nem lehet rendszerszintű változást elérni.
