Az értelmiség “felelőtlenségének”, az értelmiségi autonómiák hiányának jelensége nem hagyja érintetlenül a politikai elemzés dimenzióját sem – legalábbis az elemzői tevékenység szélesebb nyilvánosság előtti művelését. Ha őszinték akarunk lenni, akkor meg kell jegyeznünk, hogy ezt leginkább két tényező köti gúzsba: a piaci viszonyok és politikai kapcsolatok által meghatározott kényszerek, valamint a merev, dogmatikus gondolkodás. A politikatudománynak vannak axiómái, többé-kevésbé elfogadott elméleti absztrakciói, de a politikai elemzés legalább annyira szubjektív szempontokon nyugszik, mint amennyire merít ezekből. Az „elemzői társadalom” sem mentes személyes meggyőződésektől, értékorientációktól, és – sajnos – a pártpolitikai logikától sem, így gyakran az elemzői vitáknak (már amennyiben mutatkozik rájuk igény) az eredménye „süketek párbeszéde” lesz. A vita a demokratikus politikai kultúra egyik alapja, ugyanakkor a tapasztalatok – sajnos – mégis azt a tézist erősítik, hogy sokszor teljesen meddő minden ilyen szándék és próbálkozás, mert hiányzik a nyitottság, a vitapartnerrel szembeni minimális tisztelet, az árnyalt gondolkodásmód és a józan belátás. A szereplők sokkal inkább azokat a kommunikációs lózungokat mondják fel, esetleg támogatják meg egy irányba mutató példákkal, tézisekkel, amelyeket az egyes pártok politikusainak szájából hallhatunk, vagy a sajtóközleményekben olvashatunk. (Török Gábor ezt a jelenséget „szóvivői elemzésnek” nevezte[1], ahol az elemzők valójában termékmenedzserekké, esetleg – G. Fodor Gábor nyomán – „katonákká” válnak.) S ha mégsem ennyire antagonisztikus a helyzet, gyakran akkor sem számíthatunk konstruktív, befogadó értelmiségi vitákra. A különböző világnézetű, más-más krédóval rendelkező elemzők gyakran alternatív valóságokat elemeznek – különböző forrásból merítve, információkat másként dekódolva, eltérő narratívát vázolva, gyakran egy-egy partikuláris politikai közösség mítoszrendszerét, valóságértelmezését segítségül hívva. Ami marad, az leginkább szubjektív, és sokszor logikailag sem koherens. Ez azonban kérdéseket vet fel az „alkalmazott” politikatudomány tudományos jellegét illetően.

Nyilvánvalóan a politológiában, a politikai szociológiában, illetve általában a társadalomtudományok területén a teoretikus és empirikus megismerésnek más lehetőségei, korlátai vannak, mint a természettudományok esetében. Épp ezért vannak, akik hangsúlyosan különbséget tesznek a politológus/társadalomtudós és a politikai elemző szerepe között. Nehéz helyzetbe kerül a nyilvános szereplést vállaló elemző, mert mind a média, mind a közügyek iránt érdeklődő polgárok részéről van egy erős elvárás, hogy bonyolult politikai, társadalmi folyamatokra, dilemmákra képes legyen egzakt válaszokat, időnként lényeglátó leegyszerűsítéseken alapuló magyarázatokat, vagy épp megalapozatlan prognózisokat adni. Emellett a közvélemény gyakran nem mértéktartó, objektív megközelítéseket vár, sokkal inkább állásfoglalást, vagyis óvatoskodó magyarázatok helyett iránymutatást, amelynek tartalma lehetőség szerint egybevág a célközönség által preferált politikai szereplőknek az adott témában megfogalmazott üzeneteivel. A „függetlenség” eszménye nem illeszthető be a mi-ők dichotómia („szekértábor-logika”) uralta koordináta-rendszerbe, s minden, a hallgatóság egy részének nem tetsző „kibeszélés”, kritika gyanút kelt, szkepszist ébreszt a befogadó közegben. A „valódi” politikai elemzés, a politikatudomány tudományos igényű művelése ekképp visszaszorul a szakmai műhelyekbe (már amennyiben ott nem érvényesülnek politikai és ideológiai elvárások – például a publikálás tekintetében) vagy az elemzői-tanácsadói szerep nem nyilvános plénumaira. A politikatudományt azonban nem lehet ilyen módon „élve boncolni”, hiszen az legalább olyan fokú leegyszerűsítés volna, mint amit a fentebb megnevezett szereplők várnak a tudomány nyilvános művelőitől.

Mi lehet hát a megoldás, hogy e szubjektív, „termékmenedzseri” szerepből mégiscsak kibillentsük a (nyilvános) politikai elemzést (nem az egyes szereplőket, hanem magát az elemzést)? Nem nehéz belátni, hogy maguk a politikai aktorok nem fogják megváltoztatni a magatartásukat e téren (hiszen nem áll érdekükben), sőt, minden bizonnyal a média és a „politikafogyasztó” közönség sem fog változtatni attitűdjén (hiszen nem lehet kihagyni a képletből azokat a determinánsokat, amelyekről korábban beszéltünk). Ami mégis minőségi változást hozhat, az a vita, és a vita kultúrájának megerősítése. A „szóvivői elemzések” helyett sokkal több elemzői vitára van szükség a közéletben, és sokkal több nyitottságra a különböző szekértáborokba tartozó értelmiségi szereplők részéről. Sajnálatos módon az elmúlt években nemcsak a miniszterelnök-jelölti vitákat kellett nélkülöznünk egy-egy általános országgyűlési választás előtt, de a politikai vitaműsorok is egyre inkább elkoptak vagy pusztán „csörtékké” (a szellemi középszernek plénumot biztosító, szórakoztató jellegű műsorokká) silányultak. Persze ebben is van politikai racionalitás, illetve piaci megfontolás, ám így a korábban említett „párhuzamos valóságok” között sokkal nehezebben alakíthatók ki átfedések, metszéspontok, s ez végső soron bezárkózáshoz, szubkultúrában való gondolkodáshoz, a helyzetértékelés korlátosságához és az adaptivitás hiányához vezet. Szintén komoly problémát jelent a relativizálás, amit egyszerre köthetünk a szubjektivitáshoz és az értéksemlegességhez (valójában értékmentességhez). Ebből is következik, hogy az elemzői objektivitás és az értékorientált attitűd közel sem kibékíthetetlenek, ám a szubjektív értékelés jól megfér az értékmentesség és az érdekközpontúság mellett. Feladata-e az elemzőnek, hogy moralizáljon? Elemzői minőségében semmiképp sem, kivéve akkor, hogyha a moralitás/moralizálás maga is része az elemezni kívánt jelenségnek. Emberi minőségében mindenki moralizálhat, és általában a közéleti szereplők részéről sem volna bölcs dolog lemondani a morális ítéletalkotásról, ugyanakkor azt nem lehet a politikaértelmezés vezérfonalává tenni, mert az szükségképpen „pártossá” teszi magát az elemzést, ami pedig semmiképp nem szakmai vagy tudományos.

Sokan felvetik az értelmiség felelősségét a kialakult helyzetben. Részben igazuk van, ám azt látni kell, hogy ez egy többtényezős játék, és sem a mindenkori hatalom és annak politikai erőtere, sem a hatalom gyakorlásának módját, minőségét nagyban befolyásoló társadalmi (választói) magatartás nem kedvez a pozitív irányú változásnak. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalom milyen távol került a „polgári Magyarország” jövőképének megvalósításától. Hogyan is lehet egy széles, polgári attitűddel és öntudattal rendelkező társadalmi réteg nélkül, a jelen viszonyok közepette több felelősséget elvárni az értelmiségtől, és több önmérsékletet a politikai osztálytól? A személyes kvalitások, meggyőződések persze számítanak, hiba is volna ezt elvitatni. Ugyancsak hiba volna, ha ezt a gondolati vezérfonalat önigazolásra, önfelmentésre próbálná felhasználni az értelmiség. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben a szisztémában minden szereplő magatartását kölcsönös függőségek és kényszerek igazgatják, és nem lehet érdemleges változásra számítani, csak akkor, ha valamilyen szerencsés történelmi pillanat folytán – megérezve a változás szükségességét – a társadalom (legalábbis annak tudatos, aktív többsége) egyszerre, együtt képes mozdulni, teret engedve a politikai kultúra megújulásának. Az értelmiség – akárcsak a „XIX. század költői”[2] – irányjelző szerepe nélkül egy ilyen változás elindítása nehéz és kétséges vállalkozás.

[1] Török Gábor: 515. Nekrológ. törökgáboelemez, 2015. március 15.:

[2] Petőfi Sándor a XIX. század költői című versében a költőkre a népet vezető „lángoszlop” szerepét testálta.