Korábbi bejegyzésemre reflektálva muszáj "feltámasztanom" a politikai elemzést. Egyrészt rossz ómen, ha az elemzői blog "genezise" egy nekrológnak feleltethető meg, másrészt a politikai elemzés haláláról szóló hírek nagymértékben túlzóak voltak.
A politika egyidős a szervezett emberi közösségekkel. A politika természetrajza, a hatalom természete korszakokon átívelően változatlan - csupán az eszközei szofisztikáltabbak. A hatalom gyakorlóinak értékvilága, meggyőződése, önmérséklete (krédója és politikai kultúrája), a különböző nemzetközi és hazai normák, valamint a(z) (demokratikus) intézményrendszer működése és a társadalmi elvárások (különösen a standard of life, de egyes társadalmakban nem alábecsülendő a posztmateriális értékrend szerepe sem) nagyban meghatározzák, keretek, határok közé szorítják az egyes szereplőket, azok mozgásterét. A politika azonban ugyanarról szól, mint akár kétezer évvel ezelőtt: a politológiai tankönyvek bevezető fejezetének két kulcsfogalmáról, a "hatalomról" és az "uralomról". Minden más körülmény pusztán technikai kérdés ebből a szempontból. Ez nem egy moralista álláspont, ez egy realista értelmezés. Attól, mert csúnya, még nem kevésbé igaz. Persze, nemcsak determinációk léteznek (hozzám mindig közelebb állt a voluntarista felfogás). Ha így volna, akkor nem létezne fejlődés, nem volna adaptáció. Adaptáció nélkül pedig egyetlen társadalmi berendezkedés, politikai konstelláció sem képes hosszú távon fennmaradni. Machiavelli viszont minden időben tanítómestere a politikusoknak - csakúgy, mint Szent Ágoston, vagy éppen a társadalmi szerződés-elméletek és a modern kori politikai filozófia megalapozói (miközben a mediatizált tömegdemokráciában a tartalom egyre inkább veszít jelentőségéből a formával, a stílussal, a kifejezésmóddal szemben). A politika művelői mindig több forrásból meríthetnek - akár művelik, akár követik, akár értelmezik a politikai döntéseket és folyamatokat.
A politikai erőviszonyok függvényében az egyes szereplők mozgástere (támogatottság, erőforrások, közhatalomhoz fűződő viszony, stb.) más és más lehet, ennek megfelelően a politikai verseny minősége, turbulenciája is változik. Ugyanakkor még a zárt, autoriter rendszerekben is van értelme elemezni a politikát (kérdés, hogy nyilvánosan van-e rá lehetőség), ahol egy egy-egy rezsim, klán, stb. akár évszázados, vagy több évtizedes uralma vetíthető előre. A világ, s benne a társadalom ugyanis folyamatos mozgásban van, és minden hatalomnak szüksége van önigazolásra, legitimációra (annak is - annak különösen - amelyik "szuronyokkal" védi a status quo-t). Még az államszocialista időkben sem lehetett a politikát olyan mértékben "internalizálni", hogy azt egyetlen hatalmi központ (állampárt [MDP/MSZMP], MSZMP-KB/PB, Kádár János, Moszkva, stb.) belső viszonyaiként lehessen leírni.
Akkor hát hogyan vitathatnánk el a politikai elemzés létjogosultságát pont Magyarországon, ahol még a rendszerellenes ellenzék is elismeri: formálisan demokráciában élünk. Vannak választások, amelyeken a kormánypártok akár le is győzhetők (a legtöbbet a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás példájára hivatkoztunk az elmúlt hónapokban), a demokratikus intézményrendszer - ha nem is minden esetben befolyástól mentesen - szintén működik. Az, hogy az ellenzék a mandátumfelvétel körüli viták kapcsán a parlamenti ellenőrzés fontosságáról beszél, azt mutatja, hogy a törvényhozó hatalomnak még mindig fontos a szerepe a végrehajtó hatalom ellenőrzésében, még akkor is, ha Magyarországon jellemzően a "kormánynak van parlamentje". Az ellenzék azon félelme, hogy a negyedik Orbán-kormány "maga alá gyűri" majd az igazságszolgáltatást, azt mutatja, hogy ma beszélhetünk független bírói hatalomról. Tehát a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieu-i elve - az alkotmányos kereteknek és a kormányzati formának megfelelően - érvényesül. Amivel az ellenzéknek valójában problémája van, az a magyar politikai kultúra minősége (a konszenzualitás hiánya, az "erőpolitizálás" jelensége, a közéleti vitakultúra és a társadalmi kontroll gyengesége), a politikai zsákmányrendszer mély merítése (leginkább a személyzeti politikában, a politika és a gazdaság szférájának összefonódásában, illetve a médiaviszonyokban érhető tetten), valamint maga a parlamenti kétharmad, ami ezeket, a magyar politikában egyébként mindig jelen lévő jegyeket felerősíti. ("Kis győzelem, kis változás, nagy győzelem, nagy változás" - hangzott el többször is.)
Ami pedig a politikai elemzés lehetőségeit illeti: vizsgálhatjuk az egyes történéseket, azok hátterét, összefüggéseit, absztraktból egzaktot, egzaktból absztrakciót csinálhatunk, a teoretikus szempontok mellett empirikus adatokat is segítségül hívhatunk az elemzés során. Megkülönböztethetünk eltérő (párhuzamos) narratívákat, követhetjük a metapolitika változásait, a vezérszerepek kialakulását, brand-eket és kommunikációs stratégiákat elemezhetünk. Foglalkozhatunk az egyes szereplők külső és belső viszonyrendszerével, erőviszonyaival, a hazai és nemzetközi modellekkel, trendekkel. Individuális, partikuláris és holisztikus szemüvegen keresztül is vizsgálhatjuk a társadalmi-gazdasági folyamatokat. Vizsgálhatjuk a rendszer különböző mechanizmusait, eljárásait, a választási eredményeket, és vizsgálhatjuk az egyes szereplők támogatottságát, (kvázi-)autonóm döntéseit, motivációját, mozgásterét. Bár az elemző nem jós (ez mindig is inkább reaktív, az utólagos analíziseket preferáló szerep volt), mégis élhetünk az óvatos prognózisok lehetőségével. Mindazonáltal fogadásokat nem érdemes kötnünk, mert a valóság rendre felülírja a tapasztalatainkat, várakozásainkat. Az alkalmazott politikatudománynak kellően erős a megismerésre vonatkozó eszköztára, és kellően megalapozott az elméleti háttere ahhoz, hogy ne csak egyfajta szofizmaként tekintsünk rá, s ne kelljen azt azonosítanunk egy másik műfajjal, amit a műhelyek világa helyett sokkal inkább a széles nyilvánosság előtt űznek, s ami a megismerés helyett inkább a megismertetésre, a beavatásra, a meggyőzésre és az igazolásra helyezi a hangsúlyt.
2018. május 6.
