A francia szatirikus lap 2015-ben világhírnévre tett szert, miután az abban (egy dán napilap nyomán) közzétett Mohamed-karikatúra miatt iszlamista szélsőségesek terrorakciót hajtottak végre a lap szerkesztősége ellen – 12 embert meggyilkolva, többeket megsebesítve. Az azóta is működő lap – mely ízléstelen, gyakran kegyeletsértő karikatúráival sokak rosszallását kiváltotta már (ennyit a #jesuischarlie-ról) – most megint a próféta karikatúráját jelenteti meg. Az apropót az adja, hogy 5 évvel a tragikus esemény után, ma kezdődik a terrortámadás pere a párizsi esküdtszéken. Az Charlie Hebdo-jelenség azonban mélyebb társadalmi összefüggésekre is felhívja a figyelmet: leginkább a multikulturalizmus kudarcára.
Címlapfotó: Getty Images
Érdekes társadalmi kísérletnek lehetünk a tanúi. A liberális demokrácia (és a neomarxizmus) hívei először multikulturalizmust hirdetnek, gyakorlatilag deklarálják, hogy a társadalom nem egy nagy, konszenzusos közösségi normarendszer szerint működik (ezzel a törvények mögötti legitimációs erőt lényegesen gyengítik), majd a szólás- és sajtószabadságra hivatkozva elkezdenek gúnyolódni a másik normarendszeren – mondván, ez belefér a saját, liberális felfogásukba. Csakhamar kiderül: a “túloldalon” meg nem fér bele.
A multikulturalizmus a mai értelemben a poszt-strukturalizmus ’70-80-as évekbeli társadalomszervezési/társadalommérnöki kísérletének következtében alakult ki, s persze történelmi előzményei, feltételei is voltak (pl. globalizáció, dekolonizáció, a kultúrnemzeti fejlődési pálya feladása, mesterséges/intézményes identitás-építés, nyitott társadalom, stb.). A mai multikulturalizmus jóval több, mint multietnicizmus vagy egy társadalmon/birodalmon belüli laza (funkcionális) integráció. A példánál maradva, és a provokatív kérdést megválaszolva: azok szemében, akik (fundamentalista) vallási indíttatásból úgy tartják, halálos bűn a próféta ábrázolása, az ilyen merényletek megengedettek, de legalábbis morálisan igazolhatók. Sajnos ők – bár a többségük nem gyilkolna – nem kevesen vannak.
A jog és az erkölcs, az állam és az egyház, valamint az állami szuverenitás és a polgári szabadságjogok viszonyának dilemmája már régóta foglalkoztatja a jogászokat, társadalomtudósokat, a közéleti kérdések és az etika iránt érdeklődő polgárokat. E problémák – természetükből adódóan – már számos vitát generáltak, mely köszönhető egyrészt a különféle ideológiai meggyőződések és morális felfogások közti feszültségeknek, másrészt a társadalom, mint entitás folyamatos változásainak (értékek pluralizmusa, új demokrácia-felfogások és végső soron a kulturális-morális örökség megbontása, átértelmezése). A nyugati társadalmakban – bár a társadalomfejlődés és a politikatörténet már bizonyos értelemben túljutott e dilemmán, rendre előtérbe kerül a lelkiismereti szabadság, illetve a szekularizáció által felvetett kérdések taglalása, s mindez aktuálpolitikai felhangokkal.
Csakhamar világossá vált, hogy az Európai Unió mottójaként is szolgáló „egység a sokféleségben” politikai jelszava elsősorban nem a tradicionális európai kulturális értékek, valamint a nemzeti kultúrák megőrzését, ápolását hirdeti, sokkal inkább az átértelmezett és a kulturális-politikai kánon részévé tett ún. „nyitottságot” és „toleranciát” hivatott szolgálni, melyek eredeti jelentéstartalmuktól megfosztva „kétélű karddá” váltak Európa új ideológusainak kezében. Megjegyzem, a tolerancia nem értéksemlegességet jelent, hanem azon tulajdonságot, hogy képesek vagyunk a megszokottól, számunkra követendőtől eltérő tulajdonságokkal rendelkező egyéneket, csoportokat elfogadni, még akkor is, ha szinte semmiben nem értünk egyet velük.
Természetesen, mint minden más, ez az elv sem lehet abszolút, megvannak a maga korlátai, ami nemcsak a hétköznapi interakciókban, de a társadalom intézményes struktúráiban is megnyilvánul. Európa egyelőre vonakodik elismerni, hogy a morális elvek által alátámasztott törvényhozás és törvénykezés erkölcsi szempontból való „kiüresítése”, relativizálása komoly veszélyt jelent a tradicionális társadalmi struktúrák és kohéziós erők, végső soron a kultúra integrációs erejére.
E ponton előtérbe kerülnek a különböző államfelfogások közötti konfliktusok is, vagyis legfőképp az a nyitott kérdés, meddig terjed az állam felelőssége és milyen funkciókat kell ellátnia annak megfelelően, hogy egyszerre teremtsen polgárai számára jólétet, érvényesítse a közjót, ugyanakkor a lehető legkisebb mértékben korlátozza a kisközösségek és az egyén szuverenitását.
Ezen a ponton ütközik az államfelfogás platonikus ideálja a Mill-féle felfogással. A közjó követésének igénye rögös útra visz, hiszen annak bizonyos elvek mentén történő „kikövezése” nem lehet értéksemleges. John Stuart Mill szerint a jó és rossz közötti különbségtétel állami aktusa lerombolja a lelkiismereti szabadságot és kikövezi az utat a zsarnoksághoz. A kérdés csak az, meddig terjed az egyéni szabadság, és hol kezdődik a közösség érdeke, az individualista, vagy a holista megközelítést valljuk-e, illetve az egyén lelkiismereti szabadsága előnyt élvezhet-e az általánosan elfogadott morális elvekkel szemben, melyek kikényszerítése a közjó egyik alapköve. Persze a kérdés ennél jóval komplikáltabb, hiszen a közjó fogalmáról, jelentéstartalmáról is megoszlanak a vélemények.
Európa új ideológusainak azt is be kellene látniuk, hogy nem lehet eltérő társadalomfilozófiai és jogi elveket összevetni különböző történelmi fejlődési pályán mozgó országok kontextusában, hiszen miképpen eltérőek a tradíciók és erkölcsök, valamint a politikai kultúra és a társadalmi viszonyok, azonképp az ilyen jellegű összehasonlítások értelmüket veszítik. A másik veszélyforrás, hogy az általuk képviselt tézis a morális elveket módfelett képlékenynek tekinti, hiszen érvényességüket kizárólag általános elfogadottságukhoz köti, holott a többség döntése nem mindig a helyes döntés.
Demokratikus kormányzati formákban elvárható, hogy a jog és az erkölcs minél inkább lefedjék egymást, ha úgy tetszik „a pozitív jog és pozitív erkölcs” valamint „a helyes jog és helyes erkölcs” közötti választóvonal „bársonyos” legyen, ha idealista akarok lenni, akkor tűnjön el. A kontinentális bíráskodás és az angol precedens-rendszer közötti különbségek jogfilozófiai szempontból talán e területen a legszembetűnőbbek. A büntetőjogi szabályozás alá vont területek spektrumát pedig nem lehet kizárólag politikai elvárások, vagy az általános meggyőződés függvényévé tenni, a helytelen akkor is helytelen marad, ha a többség egyetért vele.
Ez a demokrácia egyik nagy dilemmája. Arról, hogy milyen a helyes erkölcsfelfogás, és mennyire szabad egy „szabad társadalom”, mennyiben érvényesülnek a jogállamiság, a demokrácia alapvető szabályai naphosszat lehetne vitatkozni, de az evilági társadalmakra mindenképp érvényes tétel, hogy „a törvényeket kell szolgálnunk, hogy szabadok maradhassunk” – kiegészítésként hozzáfűzném, hogy mindezt értéktartalmú kötöttségeknek megfelelően.
A legkisebb engedmény, melyet az etika szabályainak ellenében teszünk, kihatással van az egész szisztémára, mivel annak asszisztálásával és egyetértésével született. Ezek az esetek nem közvetlen és azonnali módon, de áttételesen és hosszabb távon veszélyesek a társadalomra nézve, mivel annak erkölcse ellen valók. Épp ezért a nemcsak intézményesen, de egyszersmind kulturális értelemben is szekularizált állam eszméje, s az egykori keresztény Európa romjain virágzó multikulturalizmus nem több, mint utópia, ha ennek ára a többségi társadalom – értékek szempontjából történő – önfeladása. Ennek a téveszmének – ha dominánssá válik – tragikus következményei lesznek az európai civilizációra nézve.
