Az elemző szemével

Kovács János politológus közéleti blogja

A járvány után nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk

2020. március 22. 20:24 - Kovács János politikai elemző

Néhány héttel ezelőtt még a török-görög határokon zajló események nyomán újra aktuálissá vált migrációs kérdés, a kormány Nemzeti Konzultációra bocsátott, év eleje óta építgetett témái, az ellenzéken belül a ki- és átlépések, valamint az „egy lista – két lista” dilemma uralták a nyilvános vitákat. Ez a járványhelyzettel megszűnt. A kormány kríziskommunikációs üzemmódban fut (időnként döcög), az ellenzéki szereplők pedig hol visszafogottabban, konstruktívan, hol egymásra licitálva követelnek újabb intézkedéseket, személycserét, stb. Társadalom-lélektani szempontból is érdekes a mostani helyzet, ugyanis a migrációtól való félelmet, a „klímaszorongást”, a szubjektív biztonságérzetet negatív irányban befolyásoló, korábbról ismert (és a jövőben is velünk maradó) jelenségeket átmenetileg „kiütötte” egy erősebb fenyegetés. De mi lesz, ha tartósan velünk marad ez is?

koronavirus-jarvany.jpg

Ma a legtöbb szakember arra számít, hogy a járvány július-augusztusig eltarthat. Nyilván az egyes szakaszok intenzitása eltérő, a tetőzést követően – az újabb megbetegedések ellenére – már a gyógyultak magasabb számán lehet a hangsúly, noha a különösen veszélyeztetett csoportokból még ekkor is szedhet áldozatokat a vírus. A gazdasági kilátásokat tekintve nincs kizárva az sem, hogy a másik nagy társadalmi stresszhatás, a recesszió, a vállalkozások és munkahelyek megszűnése, a jelentős jövedelem- és bevételkiesés, nemzetgazdaság és nemzeti valuta sérülékenysége már idejekorán beüt, tovább fokozva az elégedetlenséget, szorongást.

Azokban az országokban, amelyeket inkább sújt a válsághelyzet, s ahol a társadalmi benyomás az, hogy a kormányzat nem megfelelően kezelte a krízist, politikai instabilitáshoz is vezethetnek ezek a folyamatok, de legalábbis eldönthetik a soron következő választásokat.

Egyes elemzők már most messzemenő következtetéseket vonnak le, és a jelenlegi világrend végéről beszélnek. Ez alighanem elhamarkodott álláspont, hiszen attól, hogy a nyugati világra is „rárúgta az ajtót” a (világ-) járványhelyzet, még nem kell a jelenlegi intézményi, kereskedelmi, nemzetközi politikai struktúráknak átalakulniuk, ugyanakkor a válság idejére és hosszabb távon is alkalmazkodniuk kell az új realitásokhoz.

A transznacionális kapitalizmus rendszere a pénzügyi-kereskedelmi, biztonsági, kulturális, információs, stb. területekkel együtt (amit tulajdonképpen globalizációnak hívunk) azért tudott kialakulni és a kisebb-nagyobb válsághelyzetek nyomán megszilárdulni (legyőzve a konkurens világszemléleteket és hatalmi törekvéseket), mert a leginkább adaptívnak bizonyult.

Ebből következik az is, hogy a jelenlegi helyzet aligha fogja érintetlenül hagyni a nemzetközi (és nemzetek feletti), valamint a nemzetállami szintet a szabályozások és jelzőrendszerek terén, ahogy a 2008-as pénzügyi, majd reálgazdasági válság is pénzpiaci és közpénzügyi regulációkat hozott.

Ugyanakkor egyelőre nem kell temetnünk az eddigi életformánkat, még ha átmenetileg komoly korlátozásokkal is szembesülünk.

Ha a 21. század fő kihívásait nézzük – s most már nyugodtan idesorolhatjuk a pandémiát is (ahogyan azt a globalizációval foglalkozó szakirodalom eddig is tette) – már sokkal inkább felmerülhet bennünk a jelenlegi struktúrák fenntarthatóságának kérdése, ugyanis a modern társadalmak egyre nagyobb környezeti, gazdasági, kulturális, demográfiai, biztonsági nyomás alatt állnak.

Ezek a jelenségek nem egymástól elszigetelve, hanem egyszerre, egymást erősítve jelentkeznek, kumulálódnak – különösen összetett válsághelyzetek idején. A mostani is egy ilyen összetett válsághelyzet, hiszen az egészségügyi mellett a gazdasági és a biztonsági (határzár, beutazási tilalom, stb.) dimenziót is érinti. Felmerülhet annak a lehetősége, hogy a politikacsinálás új vágányra kényszerül.

A társadalmi kataklizmák azonban – ha időnként a nehézségek mellett pozitív katarzist is hoznak – ritkán jelentenek jót a mérsékelt politikai erők számára, így felesleges egy jobb, igazságosabb világot remélnünk a válság utóhatásától, azt ugyanis nem a válságok hozzák el. Ugyanakkor minden válság egy tanulási folyamat.

Ahogy a társadalom jó része előbb-utóbb immunitást szerez a vírussal szemben, úgy az európai országok is több kollektív tapasztalattal rendelkeznek majd a már meglévő biztonsági protokollok betartatása, a rendszer gyenge pontjainak erősítése, az egyes intézkedések ütemezése, részletszabályai terén. Vagyis az intézmények is szereznek egyfajta immunitást, ahogy az adaptív immunrendszer is „emlékezik”.

A globalizáció „világfalujának” egyik következménye, hogy az országcsoportokra, kontinensekre kiterjedő járványok is könnyebben megjelenhetnek, gócpontokat képezhetnek a világ különböző részein. Amíg korábban egy-egy nagyobb járvány (pl. pestis, kolera, himlő, spanyolnátha) több hullámban, de mégiscsak ritkábban jelentkezett, addig

a 21. században minden lehetőség megvan arra, hogy járványok árnyékában éljük az életünket – még ha ezek közül nem is mindegyik válik világjárvánnyá, és nem egyformán veszélyes megbetegedésekről van szó.

Azt érdemes leszögezni, hogy ez a körülmény egyáltalán nem kedvez a liberális demokráciának, valójában semmilyen demokráciának nem tesz jót. Mióta létezik „társadalmi szerződés”, a szabadság versus biztonság örökzöld vitájában fenyegetések idején mindig a szabadság állt vesztésre.

A jelenlegi magyar kormány a migráció kihívásával kapcsolta össze a járványveszélyt. Orbán Viktor meg legutóbbi, szokásos rádióinterjújában meg is jegyezte: „miután a mozgás terjeszti a betegséget és teszi a járványt világméretűvé, s a migráció maga a mozgás, ezért a két dolog között logikus összefüggés van”. A 21. században azonban nem kell ahhoz „migránsnak” lenni, hogy valaki megfertőződjön és terjessze a kórt; az idegenforgalom, a személyek szabad áramlása, az interkontinentális járatok magas száma, az egészségügyi szűrések hatékonytalansága éppen elegendő ehhez. S ha már összetett kihívásokról beszéltünk, muszáj megemlítenünk a járványok terjedésének ökológiai szempontjait is.

Ahogy arra már a kutatók is felhívták a figyelmet, jelzésértékű, hogy korábban egzotikusnak tartott betegségek (pl. a két éve hazánkban is megjelenő nyugat-nílusi láz, illetve az ázsiai tigrisszúnyog magyarországi megjelenésével több mint húszféle vírusos megbetegedés) mérsékelt égövön is megjelennek, illetve egyre gyakrabban állatról emberre „átugró” kórképlet fertőz interperszonálisan.

Az evolúciós folyamatok mellett a klímaváltozás, a demográfiai robbanás, a környezeti változások is alapvetően hozzájárulnak egy-egy kórokozó sikeréhez a megtelepedés, ellenálló-képesség, fertőzőképesség tekintetében. Elveszítünk egy fontos védelmi vonalat.

Mindezek tükrében nem csoda, hogy a „modern ember” könnyedén talál okot a szorongásra, a modern társadalmak pedig kifogásokat az életmódbeli változtatásokra, amelyeket a szükség mellett a felelősségérzetünk is diktálna.

A politikai szereplők számára a válságok egyszerre jelentenek kihívást és lehetőséget: akár ciklusokra biztosíthatják a politikai status quo-t, vagy viszonylag rövid idő leforgása alatt elporladhat a népszerűségük a döntéshozatali intézményekbe és a hatóságokba vetett bizalommal együtt.

Nem kell tudományos-fantasztikus disztópiákat próféciaként elfogadnunk ahhoz, hogy belássuk: egy rendkívül összetett és egyre kiszámíthatatlanabb világban élünk, ahol sokkal többre kellene becsülnünk a szélcsendes napokat, és sokkal többet kellene gondolnunk a jövő viharaira.

 

Ez a cikk a Jövő TV felületén jelent meg 2020. március 17-én.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr7815545330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.