Az elemző szemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Birodalmi nosztalgia az „európai birodalom” árnyékában – A britek távozásáról

2020. február 09. 02:29 - Kovács János politikai elemző

Az Európai Unió történetében először fordult elő, hogy egy szuverén állam hátat fordított a Közösségnek, noha az „egyre szorosabb unióra” már hosszú évekkel ezelőtt nemet mondtak a britek. Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépésének magyarázata rendkívül egysíkú a főáramú médiában, és legtöbbször ki is merül abban, hogy a populisták félrevezették a brit közvéleményt. A helyzet – mint a politikában általában – ezúttal is jóval összetettebb. Ezt a cikket azoknak ajánlom, akik nem elégednek meg a felszínes értékelésekkel, unalomig ismételt lózungokkal, és szeretnének „mélyebbre ásni”.

brexit.jpg

Sakkjátékos és külső szemlélő

A britek a kontinentális Európa hatalmi egyensúlyának legnagyszerűbb sakkmesterei voltak évszázadokon át. E törékeny egyensúlynak nem kevés beavatkozást igénylő fenntartása teremtett lehetőséget annak a birodalomnak a kiépítésére, mely fénykorában, a 20. század első évtizedeiben a Föld népességének és szárazföldi területeinek csaknem egynegyedét foglalta magában.

Története folyamán konfrontálódott az összes dominanciára törő európai és eurázsiai hatalommal, háborúkat vívott a világ távoli szegleteiben. Legnagyobb történeti riválisa kétségkívül Franciaország volt, amellyel 20 alkalommal is háborúzott. Összehasonlításképpen a spanyolokkal 9, az oroszokkal 6, az USA-val 3, a törökökkel 4, a modern német állammal pedig 2 – igaz, rendkívül pusztító – háborút vívott. Ugyanakkor a 20 brit-francia hadviselés „mellé” 18 brit-francia szövetséget illeszthetünk; a törökökkel 5 szövetségre jutott 4 háború, az oroszokkal 9 szövetségre 6 háború, s még az 1871 utáni német állammal is szövetségre léptek 3 alkalommal, a Japánokkal pedig 5 alkalommal.

Talán ezek a számok is mutatják, hogy a brit birodalmi politikát a pragmatizmus uralta, s legfeljebb a hasonló kulturális háttérrel, hagyományokkal rendelkező, angolszász országok (melyek sokáig maguk is gyarmati területek voltak) irányában létezett egyfajta stabil értékközösség.

A szigetországi lét, az Anglikán egyház Rómától való távolsága, a birodalom globális (nem szorosan Európához kötött) gazdasági, társadalmi, kulturális, katonai perspektívája egy másfajta Európa-fogalom kialakulásához vezetett, mint amit a legtöbb kontinentális szereplő – kisebb különbségekkel – osztott.

Ráadásul még ezt az Európa-képet is beszűkítette a hidegháborús szembenállás időszaka. Charles de Gaulle ugyan kinyilatkoztatta, hogy Európa a Gibraltártól az Urál-hegységig terjed, a britek Európai (Gazdasági) Közösség-tagságáról hallani sem akart. Először 1961-ben kezdtek tárgyalásokat a csatlakozásról, ám a francia elnök két alkalommal is vétózott, amit azzal indokolt, hogy a britek gazdasági struktúrája nem kompatibilis (valójában sokkal inkább arról volt szó, hogy Franciaország nem kívánt lemondani befolyásáról, sem teret engedni a briteken keresztül az amerikai befolyásnak).

De Gaulle 1969-es lemondása aztán megnyitotta az utat a britek előtt: a harmadik csatlakozási kérelmük nyomán 1972 januárjában aláírhatták a csatlakozási szerződést, és 1973. január 1-jétől az Egyesült Királyság az Európai Közösség tagjává vált. A csatlakozásnak egyébként szintén nagyon pragmatikus okai voltak: a közös piaci tagság előnyei, és a nyomában járó, a britek számára is csábító gazdasági, életszínvonalbeli növekedés.

Nem telt el sok idő, és már 1975-ben országos referendumot tartottak arról, hogy az Egyesült Királyság az Európai Közösség tagja maradjon-e. Harold Wilson Munkáspártja előző év októberében azzal nyert választást, hogy ígéretet tett a tagság feltételrendszerének újratárgyalására és annak nyomán egy referendum megtartására. Ennek során csaknem 65%-os részvétel mellett a britek 67.2%-a szavazott a maradás mellett (a Brit-szigetek mindegyik adminisztratív régiója a maradás mellett döntött). Ezt érdemes összevetni a 2016-os referendummal, amelynek során a kilépéspártiak országosan 72,21%-os részvétel mellett 51,89%-os többséggel nyertek (Angliában és Walesben kilépéspártiak, Skóciában és Észak-Írországban a maradás mellett voksolók kerültek többségbe).

„Sem nem részese, sem nem bírája”

A britek EK-hoz (később EU-hoz) való viszonya azonban kezdetektől fogva ambivalens volt. Ennek főként jogi, identitásbeli, kulturális és politikai okai voltak. Margaret Thatcher már az 1984-es fontainebleau-i találkozón bejelentette: „vissza akarom kapni a pénzemet”, és kiharcolta a költségvetési visszatérítést. A britek kimaradtak a bel- és igazságügyi együttműködés számos területéből, és a schengeni övezethez sem csatlakoztak, nem is beszélve az eurózónáról.

Az angolszász jogrendszer (melyben ma is fontos szerepet kap a precedensjog) közösségi joganyaggal való összefésülésének (jogharmonizáció) nehézségei, a britek számára túlságosan bürokratikus és növekvő demokrácia-deficittel működő EU eleve idegenkedést váltott ki, miközben nem érezték magukénak az intézményes Európa megkonstruált identitáselemeit.

Nem véletlen, hogy az egymást követő brit kormányoknak régóta vesszőparipája volt az EU-hoz fűződő viszonyrendszer bizonyos területeinek, egyes tagállami kötelezettségeknek a felülvizsgálata – beszéljünk akár a bevándorlókról és szociális juttatásokról, akár a közös költségvetés fókuszpontjairól, akár a tagállami szuverenitás őrzésének kérdéséről egy egyre szorosabbá váló politikai unió keretein belül.

Az európai alkotmányszerződés-tervezet 2005-ös bukását követően felélénkült az unió jövőjéről szóló vita, miközben világossá vált, hogy egy jövőbeli, föderatív Európa vízióját sokan nem osztják az egyes tagállamokban.

David Cameron volt az a kormányfő, aki előremenekülve kenyértörésre vitte az intézményes reform igényét. „Körbeturnézta” az EU-t, igyekezve megnyerni az egyes tagállamokat a reformjavaslatok támogatására. A reformjavaslat azonban még azon tagállami vezetők elképzeléseivel sem találkozott, akik maguk is nyitotta lettek volna egy alapszerződés-reformra.

Ebben nagy szerepe volt annak, hogy az intézményes Európához fűződő viszony erősségének dilemmáját olyan elemekkel keverte a brit kormány, amelyek a többi EU-tagállamnak az Egyesült Királyságban letelepedő, munkát vállaló állampolgárait hátrányosan érintették volna (munkavállalási, gyermekvállalási, lakhatási, stb. támogatások).

Cameron gyakorlatilag látszateredményeket tudott csak elérni, ami a brit közvélemény előtt elégtelennek bizonyult. Sőt, azt a képzetet erősítette, miszerint az Egyesült Királyság igényeit nem veszi kellően figyelembe a német-francia tandem, ami nemcsak kiábrándító, de megalázó is az öntudatos britek számára.

Cameron kudarca nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ő maga sem tudott meggyőzően a maradás mellett kampányolni. Ezt később egyébként Emmanuel Macron a szemére is vetette.

A briteknek egy olyan lélektani helyzetben adatott meg, hogy véleményt nyilvánítsanak országuk EU-tagságáról, amikor az intézményes Európa a korábbi évek egymást követő válságaival szemben inkompetensnek, a brit kormány reformjavaslataival szemben pedig elzárkózónak tűnt.

Miközben nőtt a függetlenségpártiak által fenntartott politikai nyomás, gyakorlatilag nem maradtak „szelepek” a brit-EU viszonyrendszerben. Már a 2014-es EP-választást is a Nigel Farage vezette UKIP nyerte (hogy aztán 5 évvel később új pártjával, a Brexit Párttal ismét az élen végezzen), és a kormányzó brit konzervatívok soraiban is egyre népszerűbbé és publikusabbá váltak a kemény euroszkeptikus nézetek. A 2016. június 23-i népszavazás a függetlenségpártiak történelmi győzelmét hozta, ugyanakkor az Egyesült Királyságot és annak egyes országrészeit mélyen megosztották az eredmények.

Gazdasági hullámvasúton

A brit gazdaság nem volt jó bőrben a csatlakozás idején, illetve a rá következő években: átlag alatti növekedési ráta, magas munkanélküliség, két számjegyű infláció, reformra szoruló gazdasági struktúra jellemezte. Az 1973-as olajárrobbanást tőzsdekrach, bankválság, gazdasági recesszió követte. 1976-ban még IMF-hitelért is folyamodott az ország. A közszektor kiadásainak megnyirbálása és széleskörű gazdasági reformok alapozták meg a későbbi növekedést. Az átmenet politikai és gazdasági értelemben sem a stabilitásról szólt: sztrájkok, kormányválság jellemezték ezt az időszakot.

1979-től Thatcher kormányzása, az általa alkalmazott neoliberális recept privatizációt, adócsökkentést, deregulációt, az átmeneti gazdasági visszaesést követően látványos eredményeket hozott, ám a ’80-as évek első felében is meg kellett küzdeni a magas munkanélküliséggel és az inflációval. A kedvezőtlen nemzetközi pénzügyi hatások több alkalommal is begyűrűztek az országba, például a ’90-esévek elején kisebb recessziót okozva. Az 1993-at követő időszakban, egészen a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságig az ország éves növekedési rátája stabilan 2% felett mozgott (1997-ben a 4%-ot is meghaladta, átlagosan pedig 2,68% volt).

A 2008-as válság hatására megugrott az államháztartás bruttó adóssága, megszorító intézkedésekre volt szükség a hiány csökkentése érdekében. 2011-ben a háztartások, a pénzügyi szektor és az üzleti adósság együttesen a GDP 420%-ára rúgott (ez az USA esetében 209%, Franciaország esetében 253%, Németország esetében 198% volt). A közszektorban leépítések zajlottak, a magánszektor ugyanakkor képes volt részlegesen felszívni a munkaerő-kínálatot. A reáljövedelmek növekedése a ’60-as évek óta a legrosszabb volt, az ingatlanárak felszöktek, a deficit mértéke növekedett. A Bank of England kormányzója „elvesztegetett évtizedként” jellemezte a helyzetet. 2018-ra az államadósság a GDP 85,9%-át tette ki, az utolsó negyedévben a nettó hitelfelvétel az OECD-n belüli legmagasabb (a GDP 5%-a) értéket érte el.

„Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak”

Amikor a Brexit-folyamat okairól beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az óriási kulturális változást (és azzal együtt járó sokkot), amin a brit társadalom néhány évtized leforgása alatt – egyébként meglehetősen alkalmazkodó módon – átesett. Bár Nagy-Britannia egyáltalán nem számított monokulturálisnak, és a brit nemzetfejlődés is az államnemzeti pályát követte, a birodalom hanyatlása, a dekolonizációt követő népességmozgás, a brit kormányok azon döntése, melyek értelmében kaput nyitottak az érkezők előtt, a multikulturális társadalomszervezés, különösképpen a londoni és dél-angliai városkép és kulturális közeg drasztikus változása mély nyomot hagyott a hagyománytisztelő angolokban.

Itt fontos megjegyezni, hogy érkezők alatt közel sem csupán a közös piacon belül a személyek szabad áramlására kell gondolnunk.

Érdekes módon kialakult egy furcsa „egységfront” a többedik generációs (nem kis részben EU-n kívüli területekről érkezett) bevándorlók és az „őslakosság” között a kelet-európai bevándorlókkal szemben. Maguk a bevándorlás szigorításáért is küzdő, euroszkeptikus politikusok is a kelet-európai vendégmunkásokban („Polish plumber” sztereotípiája) találták meg a bűnbakot.

Ráadásul, mivel javarészt fehér európaiak kerültek célkeresztbe, így a bevándorlás-ellenesség csak mérsékelten kompromittálódott a rasszizmus vádjával (noha a média nem igazán volt képes különbséget tenni rasszizmus és xenofóbia között).

Az EU-tagság és az uniós tagállamokból érkezők számos olyan, negatívnak ítélt jelenség magyarázójává váltak, amelyekhez egyébként legfeljebb csak közvetve volt köze az Európai Uniónak. Az Egyesült Királyságra nem az EU erőltette rá a multikulturális társadalomszervezést (noha aligha vette rossz néven), sem a volt gyarmati területekről, és más, fejlődő országokból való népességáramlást. Ezek mögött a korábbi brit kormányok döntései állnak.

Egy EU-n kívüli Egyesült Királyság szándékai szerint szigorúbb migrációs politikát folytatna, és saját gazdasági érdekei mentén válogatna a bevándorlók között (a munkaerő-piac részleges megnyitása, kevesebb szociális transzfer), ám továbbra is vonzó bevándorlási célország maradna.

Az már most is jól érzékelhető, hogy az ausztrál típusú, pontozásos rendszert az EU nem fogadja el tárgyalási alapnak a britekkel való jövőbeni viszonyrendszer kimunkálása folyamán. Ráadásul az európai „migránsok” az összes érkező kevesebb, mint felét teszik ki, jellemzően a brit átlagnál képzettebb fiatalok, akik dolgozni jönnek, ott adóznak, így nettó befizetők. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magas nettó bevándorlás kedvezőtlenül hat a társadalmi kohézióra, terheket ró az egészségügyi ellátórendszerre és a közszolgáltatásokra, leszorítja az alacsonyan képzett munkaerő árát, valamint felhajtja a lakásárakat.

Önmagában a „Brexit” nem érinti az EU-n kívülről érkező migrációt (pl. pakisztáni családegyesítés), sem a határellenőrzést (az Egyesült Királyság eddig sem volt tagja a schengeni övezetnek), ám ezután nem kell feltétlenül igazodniuk az EU közös bevándorlás- és menedékpolitikájához.

Mi volt előbb: a Brexit-gondolat vagy a populisták?

Miként arról már esett szó, a maradás-kilépés dilemma gyakorlatilag egyidős a brit EU-tagsággal. Ugyanakkor igaz lehet, hogy az európai politikai trendek (így a bevándorlás-ellenesség fokozódása és a jobboldali populizmusok bizonyos tartalmi elemei) felerősítették a kilépéspártiak pozícióit. Azonban ebben az esetben sem tekinthetünk el az európai elitek és intézmények megkésett, tétova, ellentmondásos válaszaitól, amelyekkel igyekeztek úrrá lenni a válságjelenségeken. Ahhoz ugyanis, hogy a brit közvélemény – mely végső soron a döntést, ha nem is jogi, de politikai értelemben meghozta – úgy érezze, magára maradt az igényeivel, kellett egy terméketlen párbeszéd is. Persze, joggal felvethető, hogy a brit kormány által prezentált igények eleve nem voltak reálisan teljesíthetőek, s ameddig az EU képes és hajlandó volt elmenni a kompromisszumokkal, anélkül, hogy kockáztatta volna egy szélesebb törésvonal kialakulását a tagállamok között, addig el is ment.

Ezen a ponton az elégedetlenség már közel sem csak a populistának tartott politikai formációk támogatóit és hangadóit érintette, hanem a társadalom egy jelentős hányadát, míg az Európa-párti szavazók motivációját, részvételi hajlandóságát csökkentette. A pártokon átívelő Remain (maradás)- kampány mondanivalójában, koherenciájában töredezett, érvrendszerében kevéssé meggyőző, konzekvens volt.

A helyzetet jól jellemzi, hogy a kormányzó konzervatívok sem voltak képesek egységet mutatni a már-már bohózatba fulladó, csapdahelyzetre emlékeztető Brexit-vita kapcsán, nem is beszélve arról, hogy a Munkáspárt is lavírozott a kérdésben, amiért aztán a választók komolyan meg is büntették (persze, nem csak emiatt).

A Brit Birodalom feltámasztásának romantikus képével a politikai elit euroszkeptikus része eljátszott, azt az érzetet keltve az erre fogékony választói rétegekben (akik egyébként nem kevesen vannak), hogy ha az Egyesült Királyság az EU-ból kilépve ismét a „kezébe veszi a sorsát”, remek tárgyalási pozíciók nyílhatnak számára a nemzetközi kereskedelemben, még jobbak is, mint amilyeneket a jóval erősebb alkupozícióval rendelkező EU képes volt kiharcolni a tagállamainak.

Ez az érvelés egészen odáig jutott, hogy egyes politikusok azt is kinyilvánították, hogy az uniónak nagyobb szüksége van a britekre, mintsem fordítva. A birodalmi nosztalgia, a Nemzetközösség iránti nyitottság az európai közösségi lét kontrasztjában végigkísérte a brit tagság évtizedeit. John Major miniszterelnök egy 1992-ben elhangzott beszédében meg is jegyezte:

„Nagy-Britannia mindig növekedett és virágzott, valahányszor kifelé tekintett – egészen I. Erzsébet kora óta”.

Az uniós tisztviselők és EP-képviselők irányából érkező, a brit érdekérvényesítés gyengeségére vonatkozó mondatok is visszásan csengtek a brit közvélemény füleiben. Szerencsétlen epizód volt e tekintetben, amikor 2007-ben a Bizottság akkori elnöke, Jose Manuel Barroso egy birodalomhoz hasonlította az Európai Uniót, vagy amikor Donald Tusk még az Európai Tanács elnökeként arról beszélt tavaly novemberben, hogy a Brexit jelenti a Brit Birodalom valódi végét.

Az EU így sem spórolhatja meg az önvizsgálatot, és a főáramú média által kínált, egysíkú magyarázatok (idegenellenesség, demagógia) sem fedhetik el a valóságot. Azt a valóságot, hogy ez a történet rendkívül összetett, számos szempontból egyedi, épp ezért a tanulságok levonásakor sem érdemes analógiákat állítani, politikai célokat szolgáló bűnbakokat keresni.

A kocka el van vetve

A kérdés eldőlt. A Brexit-folyamat felemésztett három brit kormányt is (David Cameron, Theresa May kormányát, valamint Boris Johnson első miniszterelnökségét). Johnson most új, eddig ismeretlen partok felé kormányozza a brit naszádot. S bár a kilépés hivatalosan megtörtént, még mindig sok a kérdőjel.

Szkülla és Kharübdisz között kell manőverezniük a briteknek, mire a kereskedelmi megállapodás, az uniós jogharmonizáció vége miatti kodifikációs kényszer, a skót és északír kérdés, és egy sor más, fajsúlyos dilemma végére pont kerülhet.

Nekünk, maradóknak is van dolgunk. Az Európai Unió ugyanis ezen a pályán foszladozik. Az Európa jövőjéről szóló viták pedig – akár a brit kilépés okainak keresése – szintén fájóan leegyszerűsítőek. A föderatív-szuverenista, globalista-populista, liberális-illiberális, netán a bevándorlásellenes-bevándorláspárti fogalompárok mentén ugyanis nem írhatóak le a maguk összetettségében azok a folyamatok, amelyek alakítják az európai politikát. Ha ragaszkodunk ezekhez a toposzokhoz, olyan választások és válaszok elé állítjuk Európa társadalmait, amelyek során az unió jövője szempontjából kedvezőtlen válaszok születhetnek.

 

Ez a cikk eredetileg az Alfahír felületén jelent meg 2020. február 5-én.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr1315465742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.