azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

5 alapvető tévedés az ellenzéki politizálás kapcsán

2020. január 01. 20:59 - Kovács János politikai elemző

2019 új helyzetet teremtett az ellenzék lehetőségeit tekintve, ami mind a szélesebb közvéleményt, az ellenzéki vagy kormánykritikus érzelmű választókat, mind magukat az ellenzéki pártokat gondolkodásra inspirálta a “hogyanok” tekintetében. Az ellenzéki pártok technikai koalíciójának, a szorosabb együttműködés lehetőségének számos olvasata, tanulsága megjelent – ezek között nem kevés, és nem kevésszer ismételt, fajsúlyos tévedéssel. Ideje eloszlatni ezeket!

celtabla.jpg

1. tévedés: “Ne versenyezzenek egymással az ellenzéki szereplők, helyette fogjanak össze!”


Rossz hírem van: a politika verseny. Ahol nincs politikai versengés, demokratikus alternatíva-állítás, nincsenek autonóm szereplők és versengő víziók, ott nincs demokratikus közélet sem. Az ellenzéki pártok a jelenlegi felállásban egy versengő együttműködésben érdekeltek. Nem az egyes szereplők azonosulására van szükség, hanem csupán a közös minimumok megtalálására, amelyek kedvező esetben túlmutatnak a kormányváltás és a jogállamiság helyreállításának igényén. Erre az alternatíva-állítás miatt van szükség, hiszen program, jövőkép, konkrét szakpolitikai ígéretek nélkül az ellenzék is csupán biankó-felhatalmazást kér (akár a “Folytatjuk” üzenetével kampányoló kormánypártok). A választási matematika makacs dolog, épp ezért nyilvánvaló, hogy a kormányváltásban érdekelt ellenzéki szereplők akkor járnak el helyesen, ha egymással összefogva vagy koordinálva állítanak közös egyéni választókerületi jelölteket a kormánypárti jelölttel szemben. Igen ám, de mi alapján döntik el az egyes szereplők, hogy melyik körzetekben ki jelölhet/indulhat, az együttműködésben résztvevő pártoknak hány (nyerhető) körzet jusson?

Ez kőkeményen az alkupozíciók függvénye. Amelyik ellenzéki párt nagyobb támogatottságot, országosan és helyben népszerűbb politikusokat tud felmutatni, tehát országos pozíciója erős, helyi szinten pedig legalább komparatív előnye van versenytársaival szemben, az jobb alkupozícióval, nagyobb zsarolási potenciállal rendelkezik. Vagyis egyfajta előzetes szelekcióként, “nevezésként”, indulási pozíciót meghatározó körülményként fogható fel maga a verseny. Aki nem vesz részt ezen a meccsen, nem különbözteti meg magát a többi szereplőtől (beleértve a szövetségeseit is), az hátul fog kullogni, ha ugyan rajtvonalhoz állhat.

S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egyáltalán nem mindegy (az egyes szereplők magatartása szempontjából sem), milyen indulási stratégia mellett döntenek majd az ellenzék pártjai. A “külön listaállítás, külön egyéni jelöltek” forgatókönyv sem a választási matek, sem a pártpolitikai racionalitás egyéb szempontjaiból nem tűnik járható útnak (hacsak a kampánytámogatási pénzügyi szempontot nem nézzük). A közös lista, közös egyéni jelöltek (adott esetben közös miniszterelnök-jelölt) olyan fokú összefogást feltételez, amely talán az egyes szereplők számára is nagy nehézségeket és hitelvesztést jelenthet, s maguk a választók sem feltétlenül preferálnának egy “nem-Fidesz” választási pártot, aminek nagyjából – a sokszínű koalícióból fakadóan – ebben ki is merül a mondanivalója. Marad még egy opció: több szereplő közös listája (tehát közös listák) és az összes szereplő egyéni választókerületi koordinációja. Kétségkívül ez a legtaktikusabb lépés. Erről a tavaly októberi interjúmban beszéltem először.

2. tévedés: “Nincsen szükség ideológiára, értékjelzőkre, az embereket nem érdeklik az ideológiák, helyette politizáljunk ügyek mentén!”


Hogyan is volna képes tömegeket megmozgatni, vagy hitelesen képviselni egy politikai programot egy olyan formáció, amelyik nem rendelkezik világos önmeghatározással, értékbeli irányjelzőkkel, saját társadalom- és közjófelfogással, amelyekből közpolitikai döntések születhetnek? A piacon az egyedi, a különleges, az ízlésünknek, szükségleteinknek leginkább megfelelő terméket részesítjük előnyben a márkajelölést nem tartalmazó vagy épp kevéssé vonzó „tucattermékekkel” szemben. Fontos tehát, hogy a különböző szereplőknek különböző politikai kínálata legyen, hiszen ez a siker egyik alapfeltétele, és a demokratikus verseny lényege.

Nem az ideológiák választanak el egymástól, hanem a párbeszédre való képesség hiánya, vagyis az elitviselkedés konfrontatív (kompetitív) jellege és a demokratikus politikai kultúra hiányosságai. Az ideológiák csupán abban segítenek, hogy a 21. század gyorsan változó, globalizált világának bizonytalanságai és az egyre összetettebb közpolitikai döntéshozatalban fókuszpontokat találjunk, és a választók számára is igazodási pontokat, narratívát adjunk, hiszen az emberek igénylik, hogy a politika célokat tűzzön ki, magyarázatokat adjon, dekódoljon bizonyos jelenségeket. Nyilván ezt lehet morális értelemben jól és rosszul is tenni, ahogy hatalomtechnikai szempontból is.

Az ideológiák mindig fontos szerepet fognak játszani a csoportképzésben, valóságértelmezésben. Sok nézőpontra, részigazságra mutatnak rá, miközben univerzális magyarázatokat keresnek. A marxizmus képviselőinek volt az az álláspontja, hogy “hamis tudatként” igyekezett prezentálni az ideológiákat. Ma valami hasonló nonszenszt érzékelhetünk, amikor egyesek az ideológiamentességből igyekeznek új ideológiát faragni. Az ügyek mentén való politizálás egy populista szólam, az elv nélküli politizálás beismerése. Mint ilyen, nem azonosítandó azzal, hogy bizonyos kérdésekben közös platform képezhető más szereplőkkel (akár a kormánypártokkal is).

3. tévedés: “Felejtsük el a jobb- és baloldalt, beszéljünk az egész társadalomnak (esetleg a centrumnak); ezek a fogalmak már úgyis elavultak!”


Helyes, beszéljünk az egész társadalomnak, hiszen rengeteg olyan kérdés van, amelyeket nem feltétlenül kellene megmártogatni az ideológiai viták feneketlen kútjában, amelyeket technokrata módon is el lehet dönteni! Igen ám, csak közben két alapvető problémába ütközünk:

- egy-egy összetettebb kérdésről való döntéshozatal során számos döntési alternatíva felmerülhet, amelyek közül bizonyos szempontok mentén dönteni kell (ezek a szempontok nem függetleníthetők attól, mit gondolunk a társadalomszervezési kérdésekről, az állam feladatairól és beavatkozásának helyességéről, milyen a közjóról alkotott fogalmunk, mennyire organikus struktúrának képzeljük el a társadalmat, mit gondolunk egyéni és közösségi felelősségről/szabadságról, a nemzethez tartozásról, vallásosságról, stb.) – tehát rögtön egy ideológiai dilemma kellős közepén találjuk magunkat;


- az sem mindegy, miként legitimálják az egyes szereplők a döntéseiket, hiszen értelemszerűen lesznek olyan választók, akik pártolják majd a nagyobb állami újraelosztást és erősebb szabályozó szerepet, míg mások számára az “éjjeliőr állam” a szimpatikusabb; lesznek akik szemében az egyének a társadalom építőkövei, míg mások a családot tekintik annak; lesznek, akiket a modern kulturális áramlatok és kötetlenebb identitás- és magatartásformák inspirálnak, míg mások ragaszkodnak a hagyományokhoz, stb.


Vagyis rögtön beszélhetünk olyan tényezőkről, amelyek így vagy úgy, de beleilleszthetők egyfajta gondolatiságba, eszmetörténeti hagyományba (lehet ez népi-urbánus, progresszív-tradicionális, stb. is, ne ragadjunk le az elnevezéseknél). Talán az emberek nincsenek is tisztában azzal, hogy amit vallanak egy-egy kérdés kapcsán, az milyen halmazba illeszthető (pl. konzervatív, utilitarista, szabadelvű, szocialisztikus, anarchista, stb.), de ettől még a preferenciáik szintjén ezek a választások megjelennek. De fordítsuk meg a dolgot! Maguk a politikusok, politikai pártok is deklarálhatnak egy-egy ilyen címkét (“jobboldali”) és hozzá tartozó hívószavakat, amelyek aztán – ha nem is felelnek meg a példánál maradva a “jobboldaliság” eszmei, értékbeli követelményeinek, attól még az adott politikai közösség brand-jének részévé válnak. A Fidesz így gyűrte maga alá a “jobboldaliságot” – sokszor kifejezetten baloldali üzeneteket, szociális demagógiát hirdetve. Talán egy-egy Fideszes választónak fogalma sincs, mit jelent jobboldalinak lenni, mégis tudatosan használja ezt a fogalmat a kormánypártokkal és azok politikájával való azonosulásának, szimpátiájának kifejezésére. A “jobboldaliság” tehát így is csoportképző tényezővé válik.

A 21. század viszonyai között a hagyományos “jobboldal-baloldal” törésvonal és eszmei kategóriák sok szempontból elavultak ugyan, mégis nehézkes nélkülük a politikai folyamatok és az egyes szereplők cselekvésének magyarázata. Ez azonban nemcsak a “mindent beskatulyázni akaró politológusok” problémája, hiszen a politikáról való gondolkodás maga is formálja a politikát, egy-egy történés magyarázata is a metapolitika részévé válik. A “jobboldal”, “baloldal” a csoportképzés, identitáspolitika és mozgósítás szintjén továbbra is fontos tényező marad, miközben az integratív (és egyben el is határoló) értékeket felmutatni képtelen szereplők választói tömegeket sem képesek inspirálni.

A politikai centrumot mindig jobb- vagy baloldalról hódították meg; a centrumból tömegpártok nem nőttek ki Magyarországon (máshol sem igazán). Egy olyan képletben, amelyben az ellenfél magát a jobboldaliság egyetlen képviselőjének állítja be, a vele szemben álló szereplők körében az ellenzékiség valamelyest szükségképpen össze fog mosódni a baloldalisággal. Ebben a képletben komparatív hátrányban van minden értékjelző nélküli szereplő. Ez ideológiai értelemben a “politikai senki földje”.

4. tévedés: “Nem a pártpolitikai szereplőknek kell változást elérniük, hanem a társadalom gondolkodását kell előbb megváltoztatni!”


Akkor mi a megoldás? Maradjon a Fidesz, amíg meg nem javul a “magyar mentalitás”? Esetleg politika helyett foglalkozzon népneveléssel az ellenzék alapítványokban meg pódiumbeszélgetéseken? Változtatni, gesztusokat tenni alapvetően hatalmi pozícióból lehet. Persze, ne vitassuk, fontos a politikai kultúra jobbítása, az állampolgári tudatosság fejlesztése is. Ralf Dahrendorf szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet bontani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz viszont hatvan év kell. Szerintem a 21. század viszonyai között, amikor most dől el, hogy a magyarság nyertese vagy vesztese lesz a következő évtizedeknek, nincs 60 év türelmi időnk. Demagógiának, pótcselekvésnek tekinthető minden olyan kijelentés, ami azt sugallja, hogy a politikai munka megspórolható. Légvárak helyett végvárakra van szüksége az ellenzéknek.

Az állampolgári tudatosság nem azáltal fog fejlődni, hogy a társadalmat a politika ellen hangoljuk, hogy azt sugalljuk, hogy egy politikus vagy politikai megbízott karaktere szükségképpen korrupt, romlott, kizárólagosan önérdekkövető, míg egy civil szereplő politikai tapasztalatok és szakértelem nélkül (a politika egy szakma!) is a régen várt változást hozhatja el – csak azért, mert “civil” (főleg egy olyan társadalomban, ahol a civil aktivista is rögtön “politikussá” válik). Nem is beszélve arról, hogy az önkormányzati civilek maguk is “helyi pártokat” képeznek az országos pártokkal szemben/mellett. “A politikának” nincsen felelőssége, az egyes politikusoknak van.

5. tévedés: “Az ellenzéknek nincs szüksége vezérszerepekre; nem akarunk még egy Orbán Viktort!”


Egy olyan országban, ahol történelmileg igény van az erős vezetőre és az állami paternalizmusra, a mediatizált tömegdemokráciákban a politika perszonalizációjának szokásos mértékén túli igény mutatkozik vezérszerepekre és politikai vízióra. A társadalmi függések rendszere mellett ezt a jelenséget erősíti az a fejlett világban megfigyelhető trend, hogy a hitehagyott, kulturálisan gyökértelenné vált, elmagányosodott, helyét a társadalomban nehezen találó, modern ember erős identitást, autoritást, célszerűséget, elfogadást, hitet keres. Egy politikai közösséghez csatlakozni, részévé válni egy „mitológiának” lelki szükségletet is kielégíthet.

Vezérszerepekre tehát azért is szükség van, mert víziót, személyességet, tekintélyt, elszámoltathatóságot testesítenek meg. Személyekhez mindig erősebb érzelmekkel – akár szélsőséges érzelmekkel, csodálattal vagy gyűlölettel – tudunk viszonyulni, mint szervezetekhez, intézményekhez, absztrakt célokhoz, “arc nélküli termékekhez”. Emberek, emberi példák képesek másokat inspirálni, intézmények nem. A vezetői karizma, kommunikációs képességek, személyes hitelesség és vezetői alkalmasság, áldozatkészség, a vezetéssel járó felelősség vállalása, stb. mind fontos attribútumok. Az sem árt, ha ez a vezető nem csupán “plakátarc”, hanem tényleges hatalommal, döntési felelősséggel rendelkezik a saját szűkebb politikai közösségén (pártján vagy pártszövetségén) belül.

Orbán Viktor többször is kifejtette, hogy ő nem intézményekben, hanem személyekben hisz, és a Fidesz szavazóinak egy tekintélyes része is a miniszterelnök személyével azonosítja, igazolja a kormánypártok politikáját. Annak idején Mesterházy Attila volt MSZP-elnököt érte gyakran az a vád, hogy Orbán Viktorhoz hasonló módszerekkel igyekszik centralizálni a korábban platformosodottabb szocialista pártot.

Van tehát egy, a pártműködési hatékonyságon és vezetői eredményességen túlmutató szempont is az ellenzéki szavazók egy részének szempontrendszerében, ami inkább hanyagolná az Orbánhoz hasonlóan erős karaktereket. Ennek érthető okai vannak, azonban ez sem változtat azon a helyzeten, hogy azok a politikai pártok voltak képesek választási sikereket felmutatni (elég csak az elmúlt egy esztendőre gondolnunk), amelyek jól felépített karakterekkel, (potenciális) vezérszereppel/vezérszerepekkel rendelkeznek.

Nem véletlen, hányszor láthattunk az elmúlt években mindenféle casting-gal vegyes ellenzéki agóniát egy-egy listavezető, miniszterelnök-jelölt vagy főpolgármester-jelölt szerepére. Nincs más, el kell fogadnunk, hogy bizonyos politikai helyzetben és bizonyos támogatottság (szervezeti méret) felett mind a működési hatékonyság, mind a felelősségi viszonyok tisztázása, mind pedig a politika perszonalizálódásából fakadó választói elvárások megkövetelik a vezérszerepeket.

5 pont, de lehetett volna több is…


A fentiekben 5 olyan tévedésről szóltam, amit érdemesnek tartok a cáfolatra. Már csak azért is, mert amíg ezeket nem tisztázzuk, sokkal nehezebb a következő lépésekről gondolkodnunk, hiszen mindig vissza fogunk térni a kályhához. Természetesen 5 állításba gyűjtve nem lehet minden olyan dilemmáról szót ejteni, ami kihívásként áll az egyes ellenzéki szereplők előtt. A teljesség igénye nélkül fogalmaztam meg a gondolataimat. Remélem, nem lesz hiábavaló!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr4615379444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.