Az elemző szemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Hegy csúszott a belpolitika állóvizébe, most kell ügyesen politizálni

2020. április 30. 15:24 - Kovács János politikai elemző

Másfél hónappal ezelőtt még sokan úgy érzékelhették, a hazánkba is begyűrűző járványhelyzet egy gyorsan átvonuló problémaként, a dolgok hétköznapi menetét átmenetileg kizökkentő jelenségként befolyásolja az életünket és a társadalmi valóságot. Azóta a világjárvány pszichózisába került a közbeszéd, a politika és a gazdaság – még inkább, mint a 2015 utáni „tömeges migráció okozta válsághelyzetben”. Nemcsak a politikai cselekvés fókusza változott a kibontakozó folyamatok következtében, hanem teljesen új pályára kerültünk, s most minden szereplő azt fürkészi, miként tehet szert helyzeti előnyökre, és milyen – számára kedvező vagy kedvezőtlen – kifutása lehet az eseményláncolatnak.

politologus-politikai-elemzo-kovacs-janos.jpg

Ha a tavaly őszi önkormányzati választás egy, a belpolitika állóvizébe hajított kavics volt, a mostani válság egy tóba csúszó hegy lehet – annak függvényében, hogy a kormány képes-e a választókat meggyőzni arról, hogy sikeres válságkezelést hajt végre.

Ennek sikere több tényező függvénye. Egyik ilyen tényező az ellenzék magatartása, ami a válságkezelésben megkopott kormánnyal szemben épülő politikai alternatívát éppúgy láttathat, mint egy akadékoskodó, felelőtlen, demagóg ellenzék képét.

Az ellenzéki együttműködés választási matematikai következménye mellett a válságkormányzás hozta vissza az ellenzékkel való küzdelmet a „mellékhadszíntérről”. Nem véletlen, hogy az elmúlt hetek több politikai, adminisztratív döntése is (párttámogatás-megvonások, önkormányzati elvonások, komoly szankciót előrevetítő ÁSZ-vizsgálódás, idősotthon-ügy stb.) az ellenzéki szereplők „revolverezésének” eszközéül szolgál.

Az „új többség” (a kvótanépszavazást követően használták ezt a kifejezést) kormánya persze nem kívánja megadni azt a szívességet ellenfeleinek, hogy a „zászló körüli gyülekezés” idején, amikor a választók egységet, együttműködést, határozott fellépést várnak el a politikai elittől (legfőképp a kormánytól), a békebontó szerepébe csússzon, akit ilyenkor is puszta hatalmi megfontolások vezérelnek. Ha lehet, ebbe a szerepbe épp ellenzékét kívánja beletolni – erről szólt a „felhatalmazási törvény” elfogadása körüli vita is.

A miniszterelnök az együttműködés szándékáról beszél, méltatja a településvezetők járványellenes védekezést szolgáló rendeleteit, örül a főpolgármesterrel való jó viszonynak, miközben a lejárató cikkek, központi elvonások, az információ-áramlás torzulásai és a „nem maradhat következmények nélkül” ígérete mutatják, hogy valójában kíméletlen politikai küzdelem zajlik.

Az ellenzék ráadásul egyre aktívabb az európai szintű kapcsolatépítés terén. Sokszor a hazai kormánykritikus érvekhez, értékelésekhez nagyon hasonló álláspontok jelennek meg a főáramú nyugati sajtóban, az Európai Unió intézményes plénumain (főként az Európai Parlamentben), s a nyugati (liberális demokrácia talaján álló) értékítéletek, politikusi nyilatkozatok is leginkább fenntartások nélkül épülnek be e szereplők retorikai készletébe.

A magyar kormány és véleményformáló holdudvara ennek megfelelően hol az ellenzék „aknamunkájáról”, a belpolitikai konfliktusok exportálásáról, az ország lejáratásáról beszél, hol pedig külső szereplők (brüsszeli bürokraták, Soros György) hazai ügynökeiként, érdekkijáróiként állítják be az ellenzéki szereplőket.

A lényeg azonban az, hogy az orbáni „békeévek” („aranykor”) alatt ez a küzdelem részben a Fidesz által emelt színpadon és koreográfiával zajlott („szabadságharc”, „bevándorlás-pártiak” elleni fellépés), ahol a hazai, töredezett, gyengélkedő ellenzékkel vívott küzdelem leginkább származékos volt. Ehhez képest az új képletben (egyre komolyabb következményeket sejtető jogállamiság-vita, egységesen fellépő, stratégiát egyeztető, önkormányzati pozíciókat birtokló és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező ellenzék) egy kétfrontos háború rajzolódik ki, amit az Orbán-kormány akár meg is nyerhet, de nagyon elveszíthet.

A győzelemhez nem valami példátlan bravúrra volna szüksége a kormánynak, hanem arra, hogy az elmúlt évek összetett válságot nélkülöző, kommunikációs válságkormányzása helyett ezúttal tényleges, kiterjedt cselekvésben mérhető válságkormányzást folytasson, amit aztán a választók elégedettségben is „mérni” fognak.

A kormánypártok által festett egekre nem fognak kancsalul nézni a gazdasági szereplők, miközben a vihar végigvonul.

A kormány is érzékeli, hogy az eddigi válságkezelő, gazdaságvédelmi lépések önmagukban elégtelenek, s a grandiózusnak hirdetett „Orbán-terv” újabb és újabb kiegészítésekre szorul. Ezzel instant megoldás természetesen nem nyújtható, ám megteremthető a várakozás légköre, amelyben egyre többen (és egyre elkeseredettebben) várják, hogy a kormány az ő terheiken is enyhítsen. Egy ilyen időszak sem akadályozhatja meg a támogatottság-csökkenést, de kedvezőtlen fejlemények esetén elnyújthatja a válságkezelő csomag értékvesztését, miközben a kormány időt nyer a fokozatos korrekcióhoz.

Az nyilvánvaló, hogy a kormánypártok úgy nem nyerhetik meg a 2022-re szóló politikai küzdelmet, hogy közben elveszítik a válságkezelést. Ha viszont a kormányzati narratívát a nehézségek ellenére hitelesnek (vagy az ellenzék által kínáltnál hitelesebbnek) fogadja el a választók többsége, úgy akár – erős médiahátszéllel és hangulatjavító intézkedések sorával – egy középszerű kormányzati teljesítmény is elegendő lehet ahhoz, hogy a lemorzsolódás ideiglenes legyen.

Ebben az esetben ugyanis az elégedetlen, elbizonytalanodott választói csoportok nem áramlanak át az ellenzéki tábor(ok)ba, hanem csupán passzívvá válnak. Különösképp így van ez, ha az ellenzéki pártok csak „összellenzéki” kormánykritikát tudnak kínálni az egyéni teljesítmény és hívószavak felmutatása helyett (holott mindkettőre szükség volna).

Elsősorban a politikailag kevéssé elkötelezett, „egzisztenciális” szavazók megszólítására nyílik tér az ellenzék számára. Ennek szélessége attól függ, milyen fokú gazdasági és szociális krízis bontakozik ki, illetve mennyire meggyőző az egyes ellenzéki pártok ajánlata.

Éppen ezért írtam korábban, hogy ebben a helyzetben az ellenzék fő fegyvere nem a demagógia, hanem a felelősséget és kormányképességet tükröző hitelesség, a mértéktartó, de nem óvatoskodó kritika lehet. Ez nehéz feladat, hiszen az egyes ellenzéki pártok más-más helyzetben vannak, vezető politikusaik más kommunikációs gyakorlatot követnek. Ráadásul, ahogy a válság elhallgattatta a Fidesz-körüli kritikus hangokat, úgy az ellenzéki táboron belüli versengő együttműködés verseny-mechanizmusa is háttérbe szorult. Vagyis a kormánypárti táborról esetlegesen leszakadó szavazói csoportoknak nehéz szélesebb, differenciáltabb ellenzéki palettát kínálni, tehát könnyebben megszólítani őket.

Ahogy a válság új pályára állította a politikai szereplőket, új dinamizmust kölcsönözve az újjáéledő politikai versenynek, úgy a válság fokozatosan beálló (gazdasági-szociális kérdések által uralt) szakasza felboríthatja a pártpolitikai erőviszonyokat.

A Fidesz esetleges bezuhanása már középtávon megemelheti az ellenzéket (a relatív súlyát már rövidtávon is), a lassú lemorzsolódás pedig lehetőséget teremthet egy-egy ellenzéki szereplő számára, hogy gyarapodó versenyelőnyre tegyen szert az együttműködés többi szereplőjével szemben. Most kell ügyesen politizálni.

Címlapfotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Ez a cikk a Jövő TV felületén jelent meg 2020. április 19-én. A szerző többi írásának olvasásához kövesse figyelemmel a Jövő TV "Mások mondták" véleményrovatát!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr7915650776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása