azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Orbán Viktor az európai politikában is „igazán nagy dolgokra” készül

2019. október 03. 15:17 - Kovács János politikai elemző

A Fidesz elnöki pozíciójában megerősített Orbán Viktor a pártkongresszusi beszédében egyértelművé tette, hogy nagy tervei vannak a nemzetközi politikában. Az EU belső hatalmi viszonyainak átrendezése, a regionális szövetségi politika és erőközpont-építés, egy exportálható magyar politikai modell felépítése tartoznak ide az elmúlt ciklusok külpolitikai erőfeszítéseinek tükrében. A miniszterelnök már évek óta várja „a lázadás évét” (először 2017-re jósolta), ami majd megroppantja a fennálló európai rendet, az utóbbi évtizedek politikai, gazdasági, társadalmi építményét. Ebben a berendezkedés-ellenes légkörben, ahol az Európai Unió már nemcsak több integrációs sebességgel, de több társadalmi-kulturális modell mentén is működhet, a magyar kormányfő – és az ő felfogása szerint a kelet-közép-európai térség – elérheti politikai befolyásának csúcsát.

orbieturbi.jpg

Peter Pellegrini szlovák, Andrej Babiš cseh, Orbán Viktor magyar miniszterelnökök és Aleksandar Vučić szerb elnök a Budapesti Demográfiai Csúcson, 2019. szeptember 5-én. (Fotó: Andrej Babiš Facebook-oldala) 

"És megmondom Nektek őszintén, hogy nagyon örülök, hogy jelöltetek és megválasztottatok erre a munkára. Kellő szerénységgel, de egyenesen meg kell mondanom, hogy azért örülök, mert most jön a java. Ami eddig történt, sem volt éppen kismiska, de az igazán nagy dolgok most következnek, és ebből semmiképpen sem szeretnék kimaradni."

(Orbán Viktor beszéde a Fidesz 28. tisztújító kongresszusán, 2019. szeptember 29.)

Orbán Viktor a magyar politikai koordináta-rendszer középpontjává tette a bevándorlás kérdését, a hagyományos baloldal-jobboldal felosztást pedig a „bevándorláspártiak-bevándorlásellenesek” ellentétpárral helyettesítette be, kijelentve, hogy „ahol baloldali kormány kerül hatalomra, ott bevándorláspárti politika veszi kezdetét”. Ez a szemlélet a kormány nemzetközi kapcsolatrendszerét is meghatározza a mai napig. Mivel a liberális demokráciákkal és az azok szellemében eljáró uniós intézményekkel szemben vívott jogállamiság-viták, az Orbán-rendszer számára állandó politikai felhajtóerőt biztosító, konfliktusközpontú mozgósítás a felszínen merevvé, dogmatikussá (időnként egyszerűen csak koncepciótlanná) teszi a magyar Európa-politikát, a kormány nem érdekelt az európai integráció továbbvitelében. Ez alól talán a védelempolitika, egy közös európai hadsereg felállítása képezi az egyetlen kivételt, ám ez egy ideig még inkább csak „politikai szelep”, hivatkozási alap marad. A magyar kormányfő képtelen volt elérni, hogy a Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt – ami relatív súlyát tekintve még mindig az EU legbefolyásosabb politikai közössége – elköteleződjön egy, bevándorlásellenes, többé-kevésbé euroszkeptikus, identitárius pártokkal való „jobboldali szövetség” mellett. Az EP-választást megelőzően egy, a La Stampa-ban megjelent interjúban vészjóslóan ki is jelentette: „az Európai Néppárt öngyilkosságra készül, és „elsüllyed”, ha ismét az európai baloldalhoz akarja kötni magát” – utalva a Néppárt „nagykoalíciós” többségképző gyakorlatára az Európai Parlamentben. A májusi európai parlamenti választások végül nem hozták meg a várt áttörést Orbán szövetségeseinek, így ami – nem túl reális – elméleti lehetőségként felmerült a néppárti szövetségi politikát illetően, hamar „füstbe ment” a (mandátum)számok nyelvére fordítva. Heinz-Christian Strache bukása és Matteo Salvini ellenzékbe szorulása meggyőzte a magyar miniszterelnököt: átmenetileg, nyugati szövetségesek híján egy jóval szorosabb, alkalomadtán bővíthető, pólusképző regionális integratív struktúrára van szükség, ami jelenleg a V4 elnevezés alatt fut. Ennek a „klubnak” jelentős szerepet szán Orbán a következő években: az európai gazdasági fejlődés dinamikáját adó régió, valamint a Berlin-Párizs központokkal (időnként tandemmel) szembeni erőközpont-képző szerepet.

 

"Magyarország számára kulcskérdés, hogy jöjjön már végre egy nagy ország, a franciák, spanyolok, olaszok vagy németek. De ha körbenézek, csak egy országot látok, amely nagy ország, mégis azt mondja, amit mi. Ez Olaszország. Nekünk kell egy nagy ország, amelyik azt mondja, amit mi, mert az energiáink végesek."
(Orbán Viktor előadása a budapesti migrációs konferencián, 2019. március 23.)
A Visegrádi Csoport gazdasági súlya persze még kedvező növekedési adatok esetén sem említhető egy lapon az EU legnagyobb gazdaságáéval. Nem beszélve arról, hogy az egészségtelen gazdasági szerkezet, a kohéziós politika feltételrendszerének változása, egyes termelési tényezők kimerülése, a válságok és dekonjunktúra-időszakok nehéz helyzetet teremtenek a térség néhány szereplője számára a fenntartható, dinamikusabb növekedés tekintetében – miközben az európai gazdasági térség egésze veszíthet versenyképességéből a globális piacon. Politikai értelemben ugyanakkor helytállónak tűnik az a megállapítás, miszerint a Visegrádi Csoport hasonló fejlettségű és társadalomfejlődési pályát bejárt, közös történeti tapasztalatokkal rendelkező „véd- és dacszövetségből” mára valami többé, egyfajta politikai-kulturális ellenpólussá vált az unión belül (jól felfogott gazdasági érdekekkel). Ez a pólusképzés azonban csak addig tart, amíg ezek az országok jól megértik egymást, vagyis hasonló értékeket, összebékíthető, egymást erősítő érdekeket képviselnek kormányzataik. A lengyel Jog és Igazságossággal (PiS), a szlovák Irány – Szociáldemokráciával (SMER), a magyar Fidesszel és a cseh Ano (Igen) – 2011-gyel most ez a helyzet. Azt látni kell, hogy ilyen körülmények között az erőközpont-építést csak egy intézményesültebb, erősebben integrált struktúra tudná biztosítani. Ennek azonban már ma is számos akadálya van (euróövezeti tagság kérdése, Oroszországhoz való viszony, történelmi ellentétek, stb.) Ezek az országok egymással is versengenek, így természetszerűleg ki is játszhatóak egymás ellen. Itt nemcsak „közös költségvetési ösztönzőkre” vagy a jelentősebb ipari beruházások odacsábításáért folyó költségkedvezmény-harcra kell gondolnunk, de például a határon túli támogatáspolitikára is. Utóbbinak elsődleges célja valóban a szavazatszerzés (egy országgyűlési választáson akár 2-3 mandátum sorsáról is dönthetnek), de a koncepció mögött ott húzódik a (kárpát-medencei) „magyar gazdasági térség” gondolata is, ami a nemzetgazdaság sikerein keresztül a magyar befolyást is erősíteni hivatott.

 

"Közép-Európa most már hozzáad az európai gazdasági teljesítményhez, ezért a hagyományos német-francia tengely kiegészül a közép-európai népek érdekeinek figyelembe vételével. Ez egy új folyamat, amely most teljesedik ki, és Közép-Európa súlya az európai döntéshozatalban folyamatosan nőni fog."
(Orbán Viktor az Angela Merkellel közös sajtótájékoztatón, 2019. aug. 19.)
Az orbáni Európa-kép egy többsebességes Európai Unióval számol, ahol a magállamok, illetve a monetáris unió révén a közös valutával rendelkező, szorosabb pénzügyi-gazdasági integrációt megvalósító tagállamok „föderálisabb” klubján kívül esők egy lazább, „konföderálisabb” integrációs ütemet valósítanak meg. Ebben azonban nemcsak a szuverenitás-kérdésben megnyilvánuló ellentét, de egy éles koncepcionális („Európa jövője”) ellentét is bele van kódolva. Ez az ellentét annál erősebb lesz, minél erősebb politikai szándék mutatkozik az EU mélyítésére, illetve minél több új tagállammal egészül ki az egyre nehezebben közös platformra hozható „európai család”. A magyar kormányfő szándékosan rájátszik ezekre az ellentétekre – részben azért, hogy saját valóságmagyarázatát igazolja, részben pedig azért, hogy a számára kevéssé fajsúlyos kérdésekben kompromisszumkésznek mutatkozzon az európai politika színpadán. A nemrég Budapestre látogató finn miniszterelnökkel, Antti Rinné-vel tartott közös sajtótájékoztatón ezt úgy fogalmazta meg Orbán: „arra kell összpontosítani, amiben egyetértés vanAz orbáni külpolitikai törekvések egyik sarkalatos pontja a kelet-európai és nyugat-balkáni térség „ellen-krokodil klubbá” szervezése (az Altiero Spinelli nevével fémjelzett, 1980-ban alapított Krokodil Klub olyan EP-képviselők informális csoportja volt, akik szélesebb körű integrációt, egy európai föderáció létrehozását vizionálták, és ennek szellemében erősebb jogosítványokkal látták volna el az Európai Parlamentet). Orbán Viktor arra épít, hogy a térség államai történetileg, kulturálisan, fejlettségi szempontból közelebb állnak egymáshoz, mint a nyugat-és észak-európai államokhoz, így könnyebben meg is értik egymást, főként jogállami és társadalomszervezési (pl. multikulturalizmushoz való viszony) kérdésekben. Az egymásra utaltság érzetét erősíti az elmúlt századok viharainak „Köztes-Európa élménye” is. Ráadásul a Nyugat-Balkán államainak EU-csatlakozása feletti magyar „bábáskodás” révén olyan politikai előnyökre számít a magyar kormányfő, amelyek megalapozhatják ezt a „klubbővítést”. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter épp a napokban nyilatkozta, hogy Szerbia és Montenegró „gyakorlatilag készen áll a csatlakozásra”, és 2025-ig bezárólag ennek végbe is kellene mennie. Nem véletlen, hogy Trócsányi László biztos-jelölti bukása mellett is kiemelten fontos a magyar kormány számára, hogy az új jelölt, Várhelyi Olivér ugyanazt a portfóliót (bővítés- és szomszédságpolitika) kapja meg. Ha ebben a kérdésben változás állna be, az újabb kudarcot jelentene Orbán Viktor számára.

 

"Nem osztjuk a jelenlegi Európai Bizottság álláspontját, hogy 2025-ig nem lesz bővítés."
(Szijjártó Péter a Warsaw Security Forum nevű konferencián, 2019. október 2.)
Az időzítés kulcsfontosságú Orbán Viktor számára. Az EU jövője, az integráció iránya sok szempontból a következő időszak döntései mentén formálódik. Ahogy a miniszterelnök korábban többször is kifejtette, arra számít, hogy küszöbön áll egy újabb gazdasági válság (a legutóbbi tusványosi beszédében két gazdaságvédelmi akciótervről is beszélt – ellensúlyozva a lehetséges negatív hatásokat). A válságperiódusok mindig magukban hordozzák a paradigmaváltás, az establishment megroppanásának lehetőségét. Erről szól az Orbán által régóta várt „lázadás éve” is. A brit kilépési folyamat nyomában megindult „európai újratervezés” ráadásul bizonytalan lábakon áll az egymással konkuráló értékek, érdekek és a gyorsan változó külső körülmények miatt. A jelenlegi német kancellár politikai pályája is a végéhez közeledik, és az Európa „erős embere” szerepére a megfelelő politikai/politikusi adottságok híján is nagy a tülekedés. Emellett Európa társadalmaiban komoly politikai változás zajlik. Jelenleg a két, leginkább politikaformáló törésvonalnak a bevándorlás és társadalomszervezés kérdése, valamint a klímavédelem és fenntarthatóság problémaköre mutatkozik. Ha csak a német példánál maradunk, a bevándorlás-ellenes AfD a szociáldemokratákkal, a zöldek pedig a kormányzó kereszténydemokratákkal kerültek hasonló támogatottsági szintre az elmúlt hónapok közvélemény-kutatási eredményei szerinA magyar kormányfő ebben a külpolitikai környezetben egy világos csoportképző narratívát nyújt egy meglévő, a politika által felerősített törésvonal mentén. Ezzel egyidejűleg igyekszik olyan irányba befolyásolni az európai politikát, hogy a főáram elmozduljon a liberális demokrácia értékspektruma felől egy olyan irányba, ami tágabb mozgásteret ad számára és szövetségesei számára. Ehhez kapóra jönnek a szuverenitáspárti, euroszkeptikus, identitárius, bevándorlásellenes pártok Európa-szerte, amelyek közül néhány komolyabb hatalmi tényezővé vált vagy válhat. Az új Európai Bizottság-elnök személyének keresése kapcsán azt is láthattuk, hogy Orbán (és a Visegrádiak) – akár Macronnal is összejátszva – taktikusan játszanak, együttes befolyásuknál fogva „királycsináló” szerepbe is kerülhetnek bizonyos (nem feltétlenül személyi) kérdésekben. Emellett a regionális integráció (ma még helyesebb koordinációról beszélni) erősítése az unió keleti felén megadhatja azt a politikai hátországot, zsarolási potenciált és biztosítékot (pl. 7. cikkely szerinti eljárás esetében), amire az orbáni modell építkezhet.

Itt jutunk el a mintakövetés vagy modelladás kérdéséhez. Az orbáni modell elutasítja a liberális demokrácia mintaadó szerepét, ugyanakkor nem szakít annak formális követelményeivel. Ehelyett annak intézményeit korrumpálja, tölti fel megbízható személyekkel, számára kompatibilis szervezeti működési kultúrával, domesztikálva a végrehajtó hatalom felett is ellenőrzést gyakorló struktúrákat. Az eredmény: kiüresített parlamentarizmus, alig korlátozott kormányfői hatalom, látszatdemokrácia. Ez a rendszer azonban csak úgy működtethető politikai értelemben hatékonyan, csak úgy teremthető meg társadalmi tömegbázisa (a nyilvánvaló szakpolitikai kudarcai ellenére), ha folyamatosan rettenti, hergeli és mozgósítja saját támogatóit. Ehhez olyan tömegmanipulációs eszközöket és olyan intenzitással vesz igénybe, ami a totalitárius hatalmak sajátja – noha politikatudományi szempontból túlzó és hiteltelen volna totalitarizmust kiáltani. A rendszer egyik legfőbb támasza a társadalomba beágyazott mítoszrendszere, ami egyszerre igazolja és meghatározza a politikai cselekvés irányait. Ehhez szüksége van egy vezérlő ideológiára (az ideológiáknak a demokratikus rendszerekben is fontos szerepük van, ezért az ideológiaépítés vagy -követés önmagában egyáltalán nem kárhoztatható). Ez az ideológiai keret (helyesebb volna inkább gondolati konstrukciónak nevezni, hiszen közel sem koherens) a „keresztény szabadság” (leánykori nevén: illiberális állam). A külföldi előadások, az európai politikai viták, a különböző demográfiai és bevándorlási konferenciák és „mini-csúcstalálkozók”, az erőteljes lobbi-tevékenység mind az „ige terjesztését” hivatottak szolgálni. Jó példa erre a közelmúltból Orbán Viktor olaszországi beszéde, aki az Olaszország Fivérei – Nemzeti Szövetség euroszkeptikus, nemzeti konzervatív, nacionalista párt meghívására érkezett a dél-európai országba. Az olaszok számára kendőzetlenül politikai változást, bizonyos értelemben mintakövetést ajánlott (család, nemzet, "keresztény szabadság"), utalva a várt európai politikai változásokra is: „várjuk Olaszországot is, hogy visszatérjen a klubba”. Fontos azonban megjegyezni, hogy az erős értéktartalommal bíró politikai jelszavak ellenére a magyar külpolitika továbbra sem értékorientált, nem rendelkezik semmiféle missziós törekvéssel (pl. a demokrácia vagy az emberi jogok tekintetében), így tökéletesen képes megértetnie magát különböző autoriter vezetőkkel.

A magyar kormányfő nagy európai ambíciókkal rendelkezik, amelyeket a következő években be is kíván váltani. Ehhez már nem elégséges 2030-ig terveznie (mint azt korábban tette), ugyanakkor késlekednie sem szabad, ha – az elmúlt időszak számára kedvezőtlen fejleményei ellenére – politikai értelemben nyertese kíván lenni a jelenleg is zajló változásoknak. Amíg a magyarországi valódi politikai verseny nem áll helyre (ennek akár katalizátora is lehetne a soron következő önkormányzati választás), az orbáni politika gyakran „mellékhadszíntérként” tekint a hazai kormány-ellenzék csatározásokra, miközben a számára jóval nagyobb aktuális téttel rendelkező európai harcokra összpontosít. Ezt csak úgy teheti meg, ha – kettős beszéd ide vagy oda – a nyilvánosság előtt összemossa a két dimenziót. Az elmúlt években a legnagyobb politikai kudarcokat a nemzetközi politikában szenvedte el a magyar kormány, miközben a belpolitika mezején legalább 2015 óta „vörös szőnyegen” lépked. Az európai politikában szerencsés esetben szűkíthetik Orbán mozgásterét, magasabbra tehetik a lécet, amit céljai elérése érdekében meg kellene ugrania, de a szőnyeget nem fogják kihúzni alóla. Azt csakis a magyar választópolgárok tehetik meg.
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr7415190418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.