azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Politikai vízió nélkül múltat álmodva zuhanunk át a 21. századba

2019. augusztus 27. 09:56 - Kovács János politikai elemző

A 20. század első évtizedei egy torlódó társadalmat, belső viszonyai alapján félig a múlt században ragadt országot köszöntöttek a Kárpát-medencében. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak, az ún. boldog békeidők óriási fejlődést hozott, az ország több újításban is a nemzetközi mezőny élén járt. A nagy háborút megelőző évtizedekben mégis „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” (akik valószínűleg nem érezték ezt az időszakot aranykornak). Az egymást váltó magyar politikai elitek nem értették meg a jövő, az új század vezérlő dinamikáját, és kényszerből vagy szűklátásból sorra súlyos következményekkel járó – ma már történelmi – döntéseket hoztak. A múlt század összes terhes hagyatékát azóta is magán viseli ez a társadalom, átörökítve nemzedékről nemzedékre. A 21. század első évtizedeiben a magyar társadalom ismét egy korszakhatárhoz ért: mire beléphetett volna a ’89-90-es rendszerváltáskor és a 2004-es EU-csatlakozáskor áhított Kánaánba, addigra véget ért a Nyugat aranykora. Magyarország még nem lépett át teljesen a 21. századba.

21st.jpg
Mielőtt Kelet-Közép-Európa történelmi lehetőséget kapott volna a vasfüggöny, majd a nyomában járó bársonyos függöny „leszaggatására”, a Lajtántúlon elbukott a rajnai kapitalizmus, a ’70-es évek második felében a hidegháborús enyhüléssel és az olajárrobbanásokkal egy időben alászállt a jóléti társadalommodell. A harmadik demokratizálódási hullám során a „privatizáció, dereguláció, liberalizáció” hármas jelszavát már a neoliberális (vagy neokonzervatív) globalista kánon olvasta rá az államszocializmussal éppen szakítófélben lévő Magyarországra és sorstársaira. A kapitalizmusnak aztán több módozata alakult ki, de önmagában egyik modellválasztás sem spórolta meg a transzformációs válság nehézségeit, sem az adaptációval járó társadalmi áldozatokat. A következő parlamenti ciklusok kormány- és esetenként modellváltó kísérletei közben a társadalmi illúziók szertefoszlottak, konjunktúra- és válságperiódusok váltották egymást, az egykor „a történelem végének” nevezett liberális demokrácia mintakövetésre csábító fénye megfakult. A ’90-es évektől napjainkig világszerte diadalutat jártak be a különféle populizmusok, ám a legnagyobb előretörést Kelet-Közép-Európában láthatjuk. Magyarországon a 2010-es „több mint kormányváltással” vette kezdetét az „illiberális” államépítés – egyúttal folytatódott a tömegek „kitántorgása” az országból. Ma az Orbán-rendszer sáncai mögül fürkészhetjük a hazai és a nemzetközi politikai folyamatokat. A rezsim megcsontosodása a stabilitás, a változtathatatlanság érzésével lelkesíti a kormánypártok híveit, és keseríti az ellenzéket. De miért olyan nehéz fogást találni az orbánizmuson, és miért jutottak el oda hajdani, szépreményű ellenzéki politikusok, hogy ma már azt vallják, választások útján nem lehet változást elérni?


Orbán Viktor karakterével kapcsolatban gyakran politikusi érdemként ismerik el, hogy „érti a magyar néplélek rezdüléseit”, ismeri az emberek nyelvét. Vagyis nem a társadalmi attitűdök népnevelő megváltoztatására törekszik (ehhez Ralf Dahrendorf szerint is több évtizedes erőfeszítésekre volna szükség, és egy politikus ennél jóval rövidebb „akciórádiusszal” rendelkezik), hanem a közvélekedés már meglévő, történelmi tapasztalatokra építő befolyásolására. Fontos megjegyezni, hogy ez önmagában még nem kölcsönöz se pozitív, se negatív vonásokat a kormányzásának, hiszen e kommunikációs keretek többféle, illeszkedő történettel feltölthetők. Amíg az orbáni politika cél- és zsákmányrendszerét, az ahhoz rendelt, állandó konfliktus- és ellenségkép-keresést nem vesszük számításba az értékeléskor – morális és társadalompolitikai összefüggésbe helyezve a rendszerkritikát – addig legfeljebb a politikacsinálás célszerűségi, hatékonysági kérdéseiről beszélhetünk. A kormány és az ellenzék között alapvető különbség mutatkozik abban a kérdésben, hogy a politika feladatának tekinti-e a népnevelést (polgári attitűd, politikai kultúra, demokrácia-felfogás), vagy csupán a befolyása kiterjesztésére (persze ennek is van nevelő funkciója – lásd oktatási, kultúr- és médiapolitika) és a mozgósításra használja a meglévő erőforrásait. Stratégiai szempontból az ellenzék számára a fő kérdés mégis sokkal inkább az, hogy alapvetően keresleti vagy kínálati oldalról ragadja-e meg az alternatíva-építést. Ebben a tekintetben fontos az, hogy milyen ideológiai alapon állunk, milyen politikai, társadalomszervezési, gazdaságfilozófiai elképzeléseink vannak, de legalább ilyen fontos az is, milyen változások zajlanak körülöttünk, és ezeket képesek vagyunk-e időben felismerni, a javunkra fordítani.


A populizmus legfőbb „fűtőanyaga” a társadalmi elégedetlenség és a biztonság utáni vágy egy gyorsan változó világban. A populizmus, mint tartalom valójában azon társadalmi igény túlburjánzása, ami a politika emberközelivé tételére, az elitnek „az emberek” átélhető, hétköznapi problémáival való szembesítésére törekszik, s mint ilyen, része a korszellemnek. A globalizáció „világfaluja” nemcsak a fogyasztói társadalmak materializmusát és hedonizmusát, a hagyományos közösségek megrendülését hozta magával, de rengeteg fenyegető, félelmetes jelenséget is, ami elsőre talán távolinak tűnik, de hatásai előbb-utóbb begyűrűznek. A migrációs és az ökológiai válság (melyek minden bizonnyal a 21. század kulcskérdései lesznek) képesek voltak olyan politikai törésvonalakat létrehozni, amelyek mentén pártrendszerek rendeződnek át, a „régi nagyok” lecsúsznak, a jobbközép és a balközép pártjai elvarázstalanodnak, az ún. populisták előretörnek. Mielőtt a lelki szemeink előtt egy sötét lepel omlana az általunk ismert világra, muszáj megjegyezni, hogy a populistának bélyegzett pártoktól jól elkülöníthető politikai erők is előszeretettel élnek a populizmus retorikai elemeivel. Például amikor a kormányzó hatalommal, az elittel, a fennálló renddel, stb. szemben „az emberek nevében”, képviseletében szólalnak fel, vagy amikor összetett társadalmi, gazdasági folyamatokat lényegesen leegyszerűsítve, nem kevés politikai felhanggal adnak elő populáris stílusban. Amiről valójában beszélünk, az egyfajta paradigmaváltási kísérlet a politikáról való gondolkodásban.


A „bizonytalanság világrendjében”, ahol a nemzeti politikák és a nemzetközi hatalmi képlet relatíve gyorsan változnak, a nemzetállami útkeresés és az integrációs törekvések közepette egyre erőteljesebben jelenik meg a globális-lokális törésvonal – annak kulturális, szuverenitásbeli, gazdasági, társadalomszervezési aspektusaival. Ezek a törésvonalak csakhamar a politikai csoportképzés eszközeivé válnak – mind identitárius, társadalmi konzervatív oldalról, mind pedig a liberális demokrácia hívei körében (csupán a csoportképzés logikája különbözik). A törésvonal-politizálás olyan mértékben telítődik szubjektív érzésekkel és társadalmi attitűdökkel, hogy azokat a szereplőket, akik nem rendelkeznek kiforrott értékrenddel és határozott állásponttal pro vagy kontra, egyszerűen elsodorják az események. Ebben a nemzetközi politikai közegben az „egyrészt-másrészt” centrumpolitizálás, a semlegesség alapállása ellehetetlenül. A választók igénylik a világos irányjelzőket, egyszerre integratív és más csoportoktól megkülönböztető közösségi értékeket, egy olyan narratívát, ami „rendet tesz” a világ átláthatatlan folyamatai között, ami identitást, célt, múltértelmezést, valóságmagyarázatot, jövőképet – és sajnos gyakran ellenségképeket – teremt. Igaz, ez az „ellenség” maga a kormányzó elit is lehet, nem kell feltétlenül vallási, etnokulturális, stb. bűnbakképzésre vagy konkrét személyek démonizálására gondolnunk.


A Fidesz politikája és a társadalmi attitűd-kutatások azt is megmutatták, hogy a külső ellenség képe nagyobb fenyegetést jelenít meg a társadalom számára, mint a belső „ellenségé” (ezért fordulhatott elő az is, hogy a muszlimellenesség mára erősebbé vált az országban, mint a cigányellenesség, mely utóbbi néhány éve még politikai felhajtóerőt jelentett). A nemzetközi térben egyre gyakrabban és egyre nagyobb visszhangot keltve jelennek meg különféle végítélet-szcenáriók (pl. az éghajlatváltozás miatt a Föld jelentős része lakhatatlanná válik, illetve veszélybe kerülnek az alapvető fiziológiai szükségleteink). A Fidesz a nemzethalált, a keresztény kultúra eltűnését emeli „lét a tét” szintre, teszi meg politikája legfőbb igazoló elvének. A biztonság utáni vágy leértékeli az egyéni szabadságot – akár Hobbes társadalmi szerződés-elméletében: ha a politikai döntés létkérdéssé válik, a „Leviatán” zsarnoksága, mohósága is könnyebben elviselhető. A „szabadságot az államtól”, a „szabadságot az állam által” helyett a „szabadságot az államban” egyre hangsúlyosabbá válik – igaz, akadnak sokan, akiknek ez vállalhatatlan kompromisszum. Egy olyan országban, ahol történelmileg igény van az erős vezetőre és az állami paternalizmusra, a mediatizált tömegdemokráciákban a politika perszonalizációjának szokásos mértékén túli igény mutatkozik vezérszerepekre és politikai vízióra. A társadalmi függések rendszere mellett ezt a jelenséget erősíti az a fejlett világban megfigyelhető trend, hogy a hitehagyott, kulturálisan gyökértelenné vált, elmagányosodott, helyét a társadalomban nehezen találó, modern ember erős identitást, autoritást, célszerűséget, elfogadást, hitet keres. Egy politikai közösséghez csatlakozni, részévé válni egy „mitológiának” lelki szükségletet is kielégíthet. A politika és a hit ekképp ismét közel kerülnek egymáshoz, ami tovább nehezíti a racionális vitákat. A Fidesz az „új egység” megteremtésének érdekében ezt a hitrendszert – amihez hasonlóval az ellenzék nem rendelkezik – is előnyére fordítja.


Az orbáni rendszer társadalmi támogatottságát, mozgósító erejét – a gazdasági növekedésen túl – a konfliktusok dinamikája adja. Égető fontosságú számára, hogy jó időben felismerje a nemzetközi politikát meghatározó, legfőbb törésvonalakat, és az általa preferált szereposztással berendezze saját belpolitikai színpadát, kifelé pedig egyensúlyozzon rövid távú politikai érdekek és pragmatizmus között. Ettől még a magyarok nem bíznak jobban a politikában vagy a döntéshozatali intézményekben, viszont jobban tartanak a külső fenyegetésektől. Vagyis a gazdasági, társadalmi, környezeti fenntarthatóság („rosszabb ne legyen”) illúziója vagy annak hiánya határozza meg a politikai stabilitást, nem pedig a jó kormányzás objektív szempontrendszere vagy a társadalom felemeléséről szóló tervek. Persze, ehhez is szükség van kormányzati teljesítményre. Emmanuel Macron szavaival élve: „amikor az embereknek jut puding és munka is, rád fognak szavazni”.
Adódik a kérdés, hogy a nemzetközi trendet, a társadalmi tudatformálás sikerességét és az intézményes változtatásokat is figyelembe véve milyen lehetőségek maradnak arra, hogy a 21. század kihívásai közepette egy gyarapodó, élhető országban tervezhessük a jövőnket.


Ha politikai programként 19-20. századi aranykorban gondolkodunk a jövő kihívásainak fürkészése és a társadalmi valóságból következő cselekvés helyett, nem leszünk képesek kihasználni a politikai lehetőségeket; továbbra is elszenvedői leszünk az eseményeknek. A kor kihívásait szem előtt tartó politikai vízió és nyelvezet nélkül múltat álmodva zuhanunk át a 21. századba. Az Orbán-rendszert leváltani akaró ellenzéki formációnak az erős identitás, határozott vízió, karizmatikus vezér hármasát kell megtalálnia, és a tömegek nyelvén népszerűsítenie. Ehhez – a korszellemnek megfelelően – felhasználható a populizmus stílusbeli eszköztára is, azonban a kormánypártokéhoz képest más politikai tartalommal. A mai ellenzék nemcsak eszköztelen, de ötlettelen is: nem ismeri a társadalom gondolkodásmódját, és nem érti a politikát meghatározó folyamatokat. Az ország 21. századba való átléptetéséhez előbb le kell győzni a rendszerváltó elit önmagából kifordított rendszerét. Óriási változások zajlanak a világban, és a magyar társadalom is nagy átalakulás előtt áll (elég csupán a demográfiai folyamatokra vagy a modernizáció kihívásaira gondolnunk). Ebben az átmeneti időszakban dől el, hogy a magyarság nyertese vagy vesztese lesz-e a 21. századnak. Könnyen lehet, hogy ez „mindent vagy semmit” játék lesz. Az Orbán-rendszer számára az előrelátás nem a problémamegoldás eszköze, hanem a politikai tőke előállításáé. Az ellenzéknek ilyen problémái nincsenek: egy része – ha tehetné – a másik irányba lendítené ki az ingát, másik része az irányokkal sincs tisztában. Ami közös, az csupán a változás akarása – egységes, erős vízió nélkül. „Süllyedhetsz, úszhatsz vagy kormányozhatod a hajót” – utóbbihoz nem árt a cél (jövőkép) és szélirány (korszellem, fő kihívások) ismerete.


A felelős politika megérti, megnyeri és felkészíti a társadalmat a jövő kihívásaira – ebben a sorrendben. A tudáshoz való hozzáférés, az alkalmazkodó képesség, a felelősségérzet és a kritikai attitűd megerősítésének („polgárrá nevelés”) alapfeltétele közösségi szinten a jó kormányzás. Azonban nemcsak érteni kell a kormányzáshoz, de el is kell jutni odáig. Ez politikai harc és (párt)politikai eszközök nélkül nem fog menni. Nem megváltani, hanem megérteni kell az országot, nem kivárni a változást, hanem tenni érte, nem múltat álmodni, hanem jövőképet, jövőt építeni.

Ez a cikk 2019. augusztus 26-án jelent meg az Alfahír hírportál felületén.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr815026262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.