azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Orbán Viktor a harmincra újabb tizenötöt húzna

2019. augusztus 06. 21:48 - Kovács János politikai elemző

A miniszterelnök 2019-es tusványosi beszédének elemzése

Orbán Viktor éves tusványosi beszédeit aszerint tartjuk számon, hogy azokból egyszerre nyerünk bepillantást a kormányfő hosszabb távú cselekvési terveibe, kapunk kontextust a politikai történések értelmezéséhez, valamint igazolást, ideológiai alátámasztást a miértekhez és a hogyanokhoz. Idén sem volt ez másként, bár a „jubileumi” 30-as szám ihletettsége alatt a retrospektív múltidézés különös hangsúlyt kapott a jelen- és jövőmagyarázásban, küldetésadásban. Azt is megtudhattuk, mire vállalkozunk a következő 15 évben.

orban_tusvanyos.jpg

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Valóságmagyarázásban, tematizálásban, közösségépítésben persze elvitathatatlan a Fidesz politikai teljesítménye, ami ezúttal is megnyilvánult abban, ahogyan az elbeszélt múlt gyakorlatilag szerves fejlődési, kibontakozási pályaíven szemléltette az Orbán-kormányok eddig elvégzett feladatait, és – a miniszterelnök szavaival – az előttük álló „fő műsoridőt”.

Orbán kritikusai tarthatják mindezt „őrült beszédnek”, de kétségkívül „van benne rendszer”, sőt: ebben áll a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Orbán víziója a nemzeti sorsszerűség absztrakciójává emelte a kormány politikai céljait, mitologikus erejűvé a Fidesz társadalmi-politikai narratíváját, nemzeti és keresztény létharccá az európai intézményekkel és magával a liberális demokráciával való folyamatos ütközéseket.
Az elmúlt 30 év summázata a rendszerépítő munka elismerő nyugtázása: „jó, hogy mögöttünk van, és nem előttünk”. A „nem biztos, hogy még egyszer végig tudnánk csinálni” gondolata az „igazságtalanul nehéz” küzdelmet már-már heroikussá nemesíti.

A NER, mint a magyar megmaradás modellje

Németh Zsolt felkonferálásából már megtudhattuk, hogy Orbán „a bűnről” beszél majd, és „ellenzi” azt. „A bűn” aztán csakhamar megelevenedett a liberális korszellemben, a birodalomépítésben élen járó liberális internacionalizmusban. A „bűn ellenzése” pedig a liberális demokrácia antitézise, az „illiberalizmus” ebben az olvasatban.

A kormányfő értelmezése szerint mindenki utóbbi táborba sorolható, aki elkötelezett a határok védelme mellett, a birodalomépítéssel szemben. Orbán a szabadság védelmének, kiteljesedésének garanciáit a liberalizmussal szemben vélte felfedezni, a liberálisokat, a „liberális internacionalizmust” a kommunisták felsőbbségtudatához és általánosságra törekvéséhez (ideokrácia) hasonlítva („az egyetemes üdvözülés és béke ideológiája az ellenállásra gyűlölettel válaszol”).

Orbán megint világossá tette, hogy nem mintakövetésre, hanem modelladásra vállalkozott, melynek központi kérdése, hogy megtaláljuk-e egy 1000 éves közösség modern korban való megmaradásának új létformáját.
Ennek az „új létformának” a genezise a 2010-es kormányváltás (Orbán ezt második, „illiberális” rendszerváltásnak nevezi) előtti problémahalmaz, amire a liberális demokrácia eszközrendszere szerinte nem kínált hatékony megoldásokat. A modellteremtő útválasztást tehát a politikai örökségből vezeti le: a közterhek viselése aránytalan volt, az eladósodás egyre kiterjedtebbé és fenyegetőbbé vált, a kulturális identitás, a nemzethez tartozás tudata meggyengült, a határon túl növekvő asszimilációs nyomás érződött, a szuverenitás védelmének képességei leépültek. A magyarországi történések leírásához, értelmezéséhez ezzel kiskátét kaptunk.

Eszerint amíg az „első”, „liberális” rendszerváltás az ország függetlenségének és szabadságának kivívásáról, a szocialista tervgazdaság helyett tőkés piacgazdaság kiépítéséről, a demokratikus politikai és igazgatási rendszer megteremtéséről szólt, addig a „második”, „illiberális” rendszerváltás arról a felismerésről, hogy fenn kell tartani a tőkés piacgazdaságot, a demokratikus intézményeket, de a politikai közösséget meghatározó viszonyrendszert, a társadalomszervezés útját meg kell újítani. Ez a tézis egyébként kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni a NER természetét: a piaci viszonyok, a demokratikus intézményrendszer csupán egy rugalmas keretet, játékteret adnak, míg a politikai közösséget meghatározó, felülről épített (az intézményes működéshez képest kevéssé formalizált) viszonyrendszer dönti el az egyes szereplők helyét, lehetőségeit, kilátásait.

Keresztény-nemzeti versus liberális

Orbán a liberális és a „nemzeti” társadalom-felfogás és társadalomszervezés közti különbségek ecsetelésekor fontos aspektusként említette az egyéni teljesítmény kérdését, amiről azt vallja, hogy az nem lehet magánügy (szerinte a liberális felfogásban az), hanem a közösség javát kell szolgálnia.

Arra természetesen nem tért ki, hogy az egyéni teljesítményre, mint érvényesülési eszközre a magyar társadalom milyen kis szegmense tekint sikerreceptként egy olyan országban, ahol a teljesítménynél, tudásnál, kompetenciánál jóval fontosabb a politikai kapcsolatrendszer, a simulékony gátlástalanság, a szabályokat kijátszó ügyeskedés, s ebben mekkora felelősség terheli a Fidesz uram-bátyám világát. (Orbánnak egyébként rögtön a kiemelkedő sportteljesítmény jut eszébe az egyéni teljesítményről.)
A liberalizmus negatív szabadságértelmezésével szemben a miniszterelnök a hegyi beszéd részét képező aranyszabályt állította – keresztény(demokrata) mázzal leöntve a politikai ellenfeleivel szembeni fellépésben közel sem ilyen mértéktartó és nagyvonalú illiberalizmust. A kereszténység, a demokrácia és a liberalizmus viszonyrendszerének boncolgatásába hosszasan belemerült a kormányfő. Ennek során az eszmetörténeti, ideológiai különbségek az elméleti absztrakció emelkedett szintjéről a „valóságba” zuhanva egyre inkább politikai törésvonalakban és ellenségképekben kristályosodtak ki. A keresztény és nemzeti jelzők politikai brand részévé tétele, mint önmeghatározó, csoportképző címke kerül itt elő.

Az európai politika az új küzdőtér

A ’89-90-es rendszerváltást követően a kormányfő szemei előtt célként még a szocializmus utódcsapatainak hazai és nemzetközi legyőzése lebegett, majd a – negatív példaként citált SZDSZ-szel szemben – diadalmenetet járó Fidesz 2010-es „nemzeti rendszerváltása” után „az ország biztató pályán maradását nem belülről fenyegeti veszély”. Orbán ezzel jelezte, hogy már „más ligában focizik”:

a NER megcsontosodásával a hazai ellenzék körül elfogyott a levegő, neki pedig nemzetközi színtéren kell mozognia saját hatalmi törekvései szerint.
Külső fenyegetésben nincs is hiány: a magyar szuverenitást az IMF-től, Brüsszeltől, a migrációtól, a Soros-hálózat befolyásától félti a kormányfő. Gyors politikai beszámolót is kapunk az elmúlt időszak győztes csatáiról: „Soros György jelöltjeit mindenhol elgáncsoltuk”, „ideológiai gerillák” helyett gyakorlatias megközelítésű, 7 gyermekes családanya került az Európai Bizottság élére (Von der Leyenről tehát minden sajtóinformáció ellenére továbbra is ez az értékelés az irányadó), az ún. csúcsjelölti rendszer pedig – Orbán kritikusaival együtt – elbukott („visszakerült a helyére”).

A Fidesz és a KDNP Európai Néppárt-tagságáról is szólt Orbán: az az októberi kongresszusig a levegőben lóg. A Fidesznek tehát addig kellene népszerűsítenie álláspontját, megvívnia a jogállamiságról szóló vitát a soros elnökséget betöltő finnekkel (akik az orbáni értékelés szerint antidemokratikusabb alkotmányos keretek között élik életüket). A kritikusok ráadásul nemcsak megmosolyogtatóak („ne nevessük el magunkat, ez a legnehezebb”), de – miként megtudhattuk – amikor támadnak, akkor nem kritizálnak, hanem gyűlölnek bennünket, s ebből levezethető, mit kell tenni velük szemben. A „főáram kereszttüzében álló” lengyelek, csehek, olaszok, magyarok ugyanakkor sikeres politikát visznek, amit Orbán szerint az EP-választás eredményei is megmutattak.

Konkrétum

Az EU elmúlt 5 évéről szólva két fő hibát azonosított Orbán Viktor: a migrációs politikát és a gazdaságpolitikát (erősen kérdéses, beszélhetünk-e közös „uniós gazdaságpolitikáról”). E problémagócokkal továbbra is számol a kormányfő, aki ismét kitért arra is, hogy a nyugati partnerországok gazdasági növekedési ütemének csökkenésével hamarosan „nehéz idők” jönnek, ahol jelentős belső erőforrásokat kell majd mozgósítani a recesszió elkerülése érdekében.
2020 tavaszán és őszén két újabb „gazdaságvédelmi csomag” meghirdetésére vállalkozott Orbán – a prognosztizált helyzet bekövetkezésének megfelelően.

Kétségkívül ez volt a konkrét, kézzelfogható tartalmi eleme a mai beszédnek, még ha a részleteket még jó ideig csak találgatni tudjuk. A versenyképesség javítása terén ugyanakkor recesszió nélkül is bőven akad teendő, hiszen a kormányzati sikerpropaganda ellenére Magyarország nem túl előkelő helyen szerepel a nemzetközi gazdasági versenyképességi rangsorokban.

Tétadás a mozgósításhoz

Beszéde végén Orbán Viktor ismét átkeresztelte az illiberális demokráciát (korábban kereszténydemokráciára), ezúttal „keresztény szabadságra”, amivel jelezte: a liberális minimum részét képező, a magyar kormány kritikusai által rendre számon kért demokrácia- és szabadságeszményen kívül létezik egy újfajta szabadságértelmezés is, aminek ő lehet a „főpapja”.
Ezt a szabadságot fenyegetik belülről a kultúrát feladni kívánó liberálisok, kívülről pedig a Soros Györgyék által szervezett migráció. Ezzel az ellenségképpel kíván hadakozni Orbán a következő 15 évben – ahogy ő fogalmazott, a „fő műsoridőben”. A tétadás (megmaradás vagy bukás) és a küldetés (liberális korszellemmel való szembefordulás) megjelölése ez, ami a kormányzati mozgósítás középponti eleme lesz majd a továbbiakban (is) – ehhez kért támogatást a közönségtől Orbán.

Ez az írás az Alfahír felületén jelent meg 2019. július 27-én.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr714998602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.