azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Mi fán terem Orbánisztán – Miért van jelentősége a rezsimvitának?

2019. február 04. 20:14 - Kovács János politikai elemző

Az ellenzék ellenállásról beszél, valójában még nem szakított azzal a gyakorlattal, hogy a NER játékszabályai szerint játsszon egy számára ellenséges terepen. Mostanra egyértelművé vált, hogy az a fajta ellenzéki politika, amihez – jó esetben – szép reményeket fűztek annak szereplői, kifulladt, és a jövőben sem várhatjuk tőle, hogy fontos szerepe lesz a politikai verseny helyreállításában. Pedig változást egyedül attól remélhetünk, ha a kormányzattal szembeni parlamentáris, ennek híján társadalmi ellensúlyok megerősödnek, és visszatér a magyar belpolitikába az a dinamika, amelyet már régóta nem tapasztalunk.

poltpot.jpgOrbán Viktor meccset néz Polt Péter, Csányi Sándor, Hernádi Zsolt és Garancsi István társaságában.

Fotó: Túry Gergely, HVG

Fontos leírnunk, tudatosítanunk, hogy ’mi fán terem’ Orbánisztán

Az elmúlt időszakban sokan sokféleképpen próbálták leírni azt a hatalmi berendezkedést, ami a jelenlegi Magyarországra jellemző. Erről a „rezsimvitáról” egy definíció-gyűjtést is olvashattunk a napokban egy újságíró tollából. Mások szerint nincs nagy jelentősége az – egyébként is politikai felhangokkal vegyes – elnevezés-vitának, és túl sok időt sem érdemes áldozni erre. Nézetem szerint ez a kérdés alapvetően amiatt érdekes, mert meghatározza, milyen eszközök vehetők igénybe az ellenálláshoz, illetve hol húzódik az a határvonal, amin túlmenően már „rendszerépítő” ellenzéki szerepről beszélhetünk. Ma a definíciós vita pusztán politológiai szempontból érdekes, de az utókor számára nagyobb relevanciája lesz, amikor történeti, jogi, szociológiai, társadalompszichológiai, gazdasági szempontok mentén értékeli majd ezt a korszakot, valamint a felemésztett társadalmi erőforrásokat. Egy majdani – hipotetikus – rendszerváltás esetén rögtön tranzitológiai problematikává alakul ez a kérdés. Általában véve igaz, hogy a rendszerkritikus (önmagában sokatmondó, hogy már nem állhatunk meg a „kormánykritikus” jelzőnél) véleményformálók, értelmiségiek által leírt fogalmak kevés választópolgár számára szolgálnak politikai jelzőfényként, a társadalom nagyobb szegmensét pedig teljességgel hidegen hagyják a demokrácia és jogállamiság állapotáról szóló viták. Legalábbis egészen addig, amíg az a hétköznapok és az egyének szintjén le nem csapódik kijózanító módon (s még ekkor sem beszélhetünk össztársadalmi katarzisélményről).


Ezek a néhol tudományosnak, máskor frappánsnak vagy éppenséggel pongyolának ható, rendszerleíró fogalmak azért is vitathatók sok esetben, mert csupán statikus leírását adják a rendszernek. Pedig a Fidesz-kormányzásban folyamatos, dinamikus hangsúlyeltolódások vannak, és ezek személyi, hatalmi összefüggései magának a rendszernek a működésére is kihatnak. Nem feltétlenül szükséges ehhez nagyobb horderejű, közjogi változás. Néha elegendő egy személycsere vagy egy központi utasítás. Ezek a leíró fogalmak a rendszer egy-egy aspektusát (hatalomgyakorlás, politikai verseny, erőforrások feletti diszponálás, demokratikus intézmények formális működése, stb.) igyekeznek megragadni, így alkalmatlanok arra, hogy holisztikus képet, teljes látleletet adjanak. Ugyanakkor általuk a hatalom működéséről szóló, más-más nézőpontból megfogalmazott leírásoknak egy olyan – többé-kevésbé összecsengő – szintézise adható, ami meghatározza a rendszer ellenzékének és egyéb, alávetett szereplőinek mozgásterét, eszköztárát, célkitűzéseinek realitását.

 

Új típusú ellenzékre és ellenzéki politikára van szükség

Van egy szállóigévé vált mondás, miszerint a modernkori Franciaország minden meghatározó fegyveres konfliktus előtt az eggyel korábbi háborúra volt felkészülve. Nos, ha a stratégiai felismerésekre koncentrálunk, a mai magyar ellenzékre is igaz lehet az állítás, hogy az "előző választásra" készül, tehát nem veszi figyelembe az eltolódott erőviszonyokat, a megváltozott körülményeket. Mostanra eljutottunk oda, hogy a közös ellenzéki tüntetések, a fontosabb/nyerhető körzetekre összpontosító, koordinált jelöltállítás vagy épp az előválasztás gondolata járható alternatívává vált (még ha törékeny, vagy nem elég széles körben integratív is ez a kényszerű, taktikai együttműködés). A legfontosabb törésvonal ugyanis jelenleg nem ideológiák mentén húzódik (noha ezek nem enyésztek el, az önmeghatározásban, csoportképzésben, programadásban továbbra is fontos szerepük van), hanem a polgári szabadságeszményhez, a politikai pluralizmushoz és társadalmi autonómiákhoz való viszony mentén. Legyünk hagyománytisztelők vagy progresszívek, pártoljuk a piaci szabad versenyt vagy higgyünk a jóléti modellt lehetővé tevő szocialisztikus megoldásokban, ami közös: szeretnénk egy szabad, teljesítményelvre épülő országban élni, ahol a pártpolitikától valóban független intézmények őrködnek a demokrácia felett, és a kormány, annak politikai-gazdasági holdudvara elszámoltatható. Ahol a hatalom képviselői nem jelentik ki, hogy kormányzásuknak nincs alternatívája, és mitikussá emelt ellenségképek helyett a politikai közbeszéd és cselekvés az ország valódi problémáiról, lehetőségeiről szól. A legégetőbb lépés tehát a politikai verseny helyreállítása, mert annak dinamikája, szabályai öncélú rezsimépítés és erőforrás-felhalmozás helyett az érzékelhető fejlődés és a mérhető teljesítmény irányába hajtja a szereplőket – lebontva a személyi függőségek, eljárási anomáliák, irányított piaci torzulások és ad-hoc jogalkotás rendszerét. Ahhoz, hogy ezt az egyszerű összefüggést felismerje valaki, tisztában kell lennie a NER működésével, és az ellensúly nélküli hatalom természetével, s persze az sem árt, ha rendelkezünk fejlett szabadságeszménnyel. Ebben is támaszt nyújthatnak számunkra a különböző definíciós kísérletek.


A tavaly áprilisi választás előtt az ellenzéki pártok különféle – igaz, gyakran nem koherens – szakpolitikai programokat tettek le az asztalra. Ezekben többé-kevésbé körvonalazódott egy-egy koncepció arról, hogy az egyes ágazati politikák terén, különböző időtávok alatt milyen célokat kívánnak elérni kormányzati pozícióból. Épp csak a hatalomhoz vezető út forgatókönyve, stratégiája hiányzott. Sajnálatos módon az ellenzéki pártok azóta is reaktív szerepben vannak, ami csak részben magyarázható a szervezeti konszolidáció nehézségeivel és a súlyos erőforrás-hiánnyal. Alig látunk innovációt (a politikai performanszok számának felívelése aligha számít annak), miközben az operatív működés, a személyzeti politika, a napi kommunikáció még mindig a régi sebeket viseli magán. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az ellenzéki, kormánykritikus média is napokig "rágcsál" a kormányzati kommunikáció által elterelési céllal bedobott „gumicsontokat”, miközben javarészt régi arcokat, levitézlett megmondóembereket vonultat fel, akiknek a szakmai hitelessége erősen megkérdőjelezhető. Szimbolikus, politikailag szenzitív kérdésekben pedig meggondolatlanul, nagy vehemenciával igazol vissza bizonyos, a kormányoldal által fabrikált vagy kidomborított sztereotípiákat, amelyek számos bizonytalan választót taszítanak. A kormányzati kommunikáció előszeretettel illeszt be minden történést - annak ok-okozati összefüggéseitől függetlenül - saját narratívájába. Az ellenzéki sajtó egy része ezeket az összefüggéseket tisztába teszi ugyan, gyakran azonban túlszalad, és nemcsak a kormánypárti értelmezést vonja kétségbe, hanem a leírt jelenségek valódiságát is. A szabad sajtó persze nem lehet pusztán politikai szócső, nem szerepe az agitáció, ugyanakkor a jelenlegi médiaerőtérben missziója van, ami több megfontoltságot feltételez.

Az ismételt vereség és a kormánypárti hatalomkoncentráció miatti dependencia kiérlelt ugyan bizonyos felismeréseket az ellenzéki oldalon, ám az a személyi, szervezeti, kommunikációs megújulás, ami az alternatíva-építés alapköve volna, máig várat magára. Ha vannak is használható közvélemény-kutatási adatsorok, kiaknázható szellemi erőforrások, azok felhasználása nem megfelelő, illetve nem épül rájuk politikai stratégia. Az igazat megvallva, nemhogy tehetséges spin-doktorok kezei nyoma nem érzékelhető az ellenzéki szereplők cselekvésláncolatán, kommunikációján, de gyakran olyan aknákra szaladnak rá, amelyek évek óta „világítottak”, mégsem lettek hatástalanítva. Miközben számos jól felkészült, legalább közepesen tehetséges, és valóban elkötelezett politikust tudnak felsorakoztatni ezek a pártok, az összhangzás mégis kakofonikus. A részek összessége sajnálatos módon kevesebb, mint azok összege.

Az orbánizmust a politikai rendszer jelenlegi, az uralkodó elit érdekeihez hajlított versenyszabályai, eljárásai miatt csak a hatalom delegitimálásával lehet megroppantani. Ehhez a „kirakat-demokrácia” felszámolására van szükség, tehát az ellenzéknek ki kell lépnie a „rendszerépítő” szerepből. Ne feledjük: egy olyan országról beszélünk, ahol a különböző hatalmi ágakat, az alkotmányos státuszú intézményeket, a médiát, a gazdasági élet meghatározó pozícióit egy állampárt tartja befolyása, irányítása alatt. Ahol a számvevőszék ellenzéki pártokat lehetetlenít el tiltott pártfinanszírozás és a számviteli fegyelem megsértésének ürügyén, miközben a kormányközeli ál-civilek és a kitartott médiumok, a közbeszerzéseken "taroló" vállalkozások adófizetői milliárdokból működhetnek és folytathatnak propaganda-tevékenységet. Ahol a tudományos, kulturális élet sem élvezhet kvázi-autonómiát, és ahol emiatt a középszer uralma és a pszeudo-tudományosság keveredik az öncenzúrával. Ahol az ún. közmédiában évekig alig fordulhat meg ellenzéki politikus, majd a választások előtt „nagyvonalúan” 5-5 perc műsoridővel kompenzálják őket – lélegzetvételnyi időre megszakítva a propaganda-üzemmódot. ("Kizökkent az idő; - oh, kárhozat!") Ahol egy népszavazási kezdeményezést verőemberekkel lehet megakadályozni. Ahol köztisztviselők, közalkalmazottak, munkavállalók ezreit egzisztenciális függőségüket kihasználva feltétlen engedelmességre lehet kényszeríteni. Ahol nincs vita, nincs helye érveknek és ellenérveknek, ahol a "barikád túloldalán" csak „csicskák”, „zsoldosok”, „hazaárulók”, „szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis prolik” vannak. Ahol az ügyészség szerint kiállja a törvényesség próbáját az, hogy kamerák előtt rángatnak ellenzéki politikusokat a királyi televízió biztonsági emberei. Ahol a Mészárosok, Garancsik, Tiborczok, Vajnák† adófizetői milliárdokon hizlalt, egész megyéket, gazdasági ágazatokat maguk alá gyűrő hűbérurak lehetnek. Ahol sokak számára az egyedüli lehetőség a kitörésre a szakmájuk, otthonuk, hazájuk kényszerű elhagyása. A sort felesleges folytatni...

Egy antidemokratikus rendszerben az ellenállás nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is.

 

A parlamentarizmus megbukott

A magyar parlament ma képtelen a végrehajtó hatalom ellenőrzésére, az ellenzék a jól megjeleníthető alternatívaállításra. A mai magyar politikai berendezkedés nem az alkotmányosság, a társadalmi konszenzus, a képviseleti elv talaján áll, hanem a törvényesség felett lebegő, szűk hatalmi centrum erőterében formálódik és deformálódik. A parlamentarizmus megbukott a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, mivel eleve nem volt kompatibilis vele - szerepe csupán egy díszlet, egy legitimációs kellék. Az ellenzék a törvényhozás munkáján keresztül nem tud beleszólni érdemben a „politikacsinálásba", s a harcos kiállás a parlamenti vitákban, a leleményes kodifikációs munka, a képviselet felelősségének vállalása sem tud ezen a körülményen érdemben változtatni. A parlamenti ellenzékiség folytatása annak kontúrozása, azon látszat fenntartása, hogy a jelenlegi viszonyok minden visszásság ellenére még mindig megfeleltethetők a képviseleti demokrácia, a parlamentarizmus, a politikai verseny kritériumainak. A valóságban ez már egy ideje nincs így. Az egyedüli racionális érv a folytatásra a magyar közjogi hagyományok és a választók iránti tisztelet, s a legitim képviseleti szerep fenntartása, ami nehezen figyelmen kívül hagyható a közelgő EP- és önkormányzati választások vonatkozásában. Eljöhet az a pont, amikor ezek a szempontok a mérleg könnyebbik serpenyőjét adják majd.

A regnáló hatalom képtelen a konszolidációra, épp ellenkezőleg: a szüntelen konfliktusok és felfestett ellenségképek biztosítják a felhajtóerőt a rendszer számára. Persze, azokról a tömegekről sem feledkezhetünk meg, akik szerint nagyon is élhető, de legalább "belakható" a jelenlegi rendszer, a jövő pedig a sok fejfájással járó fürkészés nélkül is bizonytalan, vagyis fenyegető, így a legjobb 'nem gondolni vele'. Veszélyes mértékű infantilizmus ül ezen a társadalmon, amit évtizedekig tápláltak az atyáskodó állam hívei.

 

Nincs más hátra, mint előre

A polgári engedetlenségnek számos formája van. Ezek közül a 20-21. század folyamán több is képes volt meghátrálásra kényszeríteni vagy bukásra ítélni egy-egy kormányzatot. Nem egy-egy akció önmagában, hanem különálló, mégis összefüggő események láncolata, amelyek mozgalommá terebélyesedtek. Ehhez társadalmi hálózatokra van szükség. Meg kell teremteni az ellenállás fészkeit, ahonnan szépen lassan – mint a kiömlött tinta – átitathatja a térképet az öntudatra ébredt elégedetlenség, s talán még több is: egy polgári társadalom eszménye. A meg nem alkuvásé, az alattvalói léttel szembeni lázadásé, a félelmeket túlszárnyaló, építő akaraté. Henry David Thoreau 1849-ben íródott híres esszéje a polgári engedetlenségről ("a polgári kormányzattal szembeni ellenállásról") a mai napig inspiráló hatású (miként az volt Lev Tolsztoj, Mahatma Gandhi vagy Martin Luther King idején is), ahogy a különböző elnyomó rezsimek összeomlásának históriája is. Mi, magyarok történelmünk viharos századai által jól ismerjük az ellenállás passzív és aktív változatait. Módszerekben, eszközökben nincs is hiány. Ami problematikus, az az állampolgári tudatosság, és az ezzel összefüggő részvétel szintjének emelése. Ez alapvetően a politikai kultúra függvénye, de sok múlik az érdek/érték-artikuláló és -aggregáló pártokon, az ellenzéki véleményformálókon is. A mozgalommá váló, tömeges engedetlenségnek van egy olyan hatása, hogy a célkitűzésein, üzenetein túl már puszta "intézményesülése" is delegitimáló hatással van a fennálló rendre. Az ember természete szerint alapvetően elégedetlen, az idő pedig az elfojtott, félrekezelt elégedetlenség leggondosabb gazdája. Ez a körülmény még egy jó kormányzatot is komoly teljesítménykényszer alá helyezne. Itt megfordítható az "ellenzék-szindróma": nem elég győzni, kormányozni is tudni kell - főleg úgy, ha 2030-ig terveznek.

Európai parlamenti és önkormányzati választásokra készülünk. Az ellenzék idén megmutathatja, milyen állapotban van, mit lehet elérni lábbilinccsel és felaggatott ólomsúlyokkal rajthoz állva ezen az aszimmetrikus versenypályán. A rezsimvitát eldönteni talán akkor sem fogjuk, az eredmények viszont eldönthetik az ellenzék-ellenállás kérdését. Azon a ponton ez már nem egy szemantikai vita lesz.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr1714606560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.