azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

A történelem vége utáni fejezet

2018. november 22. 16:26 - Kovács János politikai elemző

A liberális demokrácia és az illiberális állam

Francis Fukuyama amerikai politikatudós, politikai közgazdász és író híres, kötetté bővített esszéjének – azóta a szerző által is revízió alá vont – alapgondolatát manapság is gyakran idézzük. A liberális demokrácia, a politikai és gazdasági liberalizmus valóban életképesebbnek, humánusabbnak, szellemi és materiális értelemben is produktívabbnak bizonyult, mint az államszocialista rendszerek, a különböző autoriter vagy totális (totalitárius) rezsimek. A kelet-európai rendszerváltozások és a berlini fal leomlásának eufórikus állapotában valóban úgy tűnhetett: a történelem visszaigazolást adott arról, hogy a társadalomfejlődés politikai kulturális és intézményes szempontból is eljutott arra a pontra, ahol megvalósult a lehető legszabadabb, a legtöbb polgár legnagyobb jólétét/boldogságát megalapozni képes berendezkedés, hatalomgyakorlás.

merkel_macron_orban.jpgFotó: MTI / EPA / Stephanie Lecocq

A liberális demokráciák gazdasági és kulturális kisugárzása a világ meghatározó részét mintakövetésre buzdította, ami az ún. Nyugatnak, a nyugati politikai elitnek – saját sikereiken és ideáikon felbuzdulva, a megváltozott nemzetközi hatalmi képlethez igazodva – missziós tudatot adott. Csaknem három évtizeddel később a liberális demokrácia az egykori „magországokban” is a válságát éli, miközben a világ országainak egyre szélesebb csoportja gyarapítja az autoriter rezsimek és a hanyatló demokráciák lajstromát. A liberális demokrácia őrzőinek szerepében tetszelgő politikusok, közvélemény-formálók a populizmus, a nacionalizmus, a bezárkózás és protekcionizmus, Európában az euroszkeptikus, szuverenista és identitárius retorika felerősödésének veszélyéről szónokolnak. Eközben a multipolárissá vált világban regionális hatalmak igyekeznek új pólussá válni, s saját gazdasági és hadászati potenciáljukkal, kulturális és humántőkéjükkel gravitációs pontot képezni, mintát adni, paradigmát váltani.


Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok alábbhagyott a „demokrácia-export” szándékával, miközben a „liberális nemzetközi rend” gyengeségeit, törékenységét gyakran kiemeli, illetve maga is kiaknázza. Gilford John Ikenberry nemzetközi kapcsolatok szakértő, egyetemi professzor a Foreign Affairs-ben 2018 januárjában megjelent esszéjében felhívja a figyelmet:


„A liberális rend nyugati biztonsági közösségként elveszítette identitását. Immár egy messzire nyúló platformot képezett a kereskedelem, a csere és a multilaterális együttműködés számára. A demokratikus világ egyre kevésbé anglo-amerikai, kevésbé nyugati. A világ nagy részét megtestesíti – fejlett és fejlődő, északi és déli, gyarmati és posztkoloniális, ázsiai és európai. Ez is annak a sikernek az esete volt, amely elhintette a válság magjait. Ennek következményeként egyre növekvő véleménykülönbség mutatkozik a rend egyes tagjai körében, a világban elfoglalt helyüket, a történelmi örökségüket és sérelmeiket illetően. Egyre kevésbé érződött úgy, hogy a liberális internacionalizmus egy, a múltról és a jövőről alkotott, közös narratíván alapuló közösség volna.”


Kétségtelen ugyanakkor, hogy a liberális demokrácia intézményi, kulturális, gazdasági, politikai kisugárzása a világ liberális demokrácián (vagy nyugati demokratikus konszenzuson) kívüli részére is komoly hatást gyakorolt, mindenütt ideákat adva a jó kormányzáshoz, az elszámoltatható hatalom koncepciójához, a szabadságfogalomhoz, a különböző modernizációs kísérletekhez. A liberális demokrácia diadalútja épp az utóbbi ponton tört meg: képtelen egyszerre fenntartható módon újratermelni, innoválni, versenyképességet növelni, biztonságot nyújtani, értékközösséget (és kollektív identitást) teremteni – főként új gazdasági óriások felemelkedésének inspiráló/elbizonytalanító példája mellett. Egy időben gyakran hangoztatott vélemény volt, hogy a liberalizmus tulajdonképpen betöltötte történelmi feladatát, hiszen „liberális minimumként” alapértékei (a demokratikus működésről, a joguralomról, az emberi és polgári jogokról, a gazdasági versenyről, a magántulajdon tiszteletéről, stb.) beépültek más politikai irányzatok „kiskátéjába” is, ekképpen a klasszikus liberalizmus számos értékének mai védnökei már inkább a konzervatívok vagy a szociáldemokraták. Példának okáért a mai konzervativizmus (ha ugyan lehetséges egyetemes leírást adni korunk politikai konzervativizmusairól) több hasonló vonást tartalmaz a klasszikus liberalizmussal, mint korunk liberalizmusa(i) – legalábbis az aktív politikai közösség, a polgárok védelme és az állampolgári felelősség vonatkozásában.


Emlékezetes Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök vitája a demokrácia mibenlétéről. Orbán a 2014. július 25-én elmondott tusnádfürdői beszédében példaként állította be a világ „illiberális demokráciáit” (a felsorolt példák egyike sem valódi, európai értelemben vett demokrácia, még bizonyos demokratikus intézmények meglétével együtt sem), majd beszédének nemzetközi visszhangja miatt később több kísérletet tett az elhangzott kifejezés újradefiniálására, immár a „kereszténydemokráciával” azonosítva a liberális demokrácia „alternatíváját”. Angela Merkel a 2015. február 2-i budapesti látogatása alkalmával megtartott közös sajtótájékoztatón oda is szúrt Orbánnak: „Nem tudok mit kezdeni az illiberális szóval a demokrácia összefüggésében.” A vita hátterében egy közkeletű félreértés/félremagyarázás áll. A liberalizmus – genezisét, a klasszikus liberalizmust tekintve – nem állt mindig a demokrácia pártján. Az általános választójogot például sokáig ellenezte – így egyszerre került szembe a társadalmi hierarchiát és az előjogok rendszerét védelmező (korabeli) konzervatívokkal, és az általános választójogot, egyenlő, közvetlen és titkos szavazást követelő munkásmozgalmakkal és kiszolgáltatott, jogfosztott tömegekkel. Ugyanakkor a liberalizmus megtermékenyítő hatása nélkül nem létezne a mai értelemben vett demokrácia és jogállamiság. Ezért is hangzik nevetségesen Orbán Viktor 2017. április 26-i parlamenti felszólalása keretében elhangzott azon mondata, miszerint „az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek”. A liberális demokrácia – mint politikai berendezkedés – ugyanis nem szinonimája egy önmeghatározása szerint liberális kormányzatnak.


Korábban már írtam arról, miért nem igaz, hogy a Fidesz kereszténydemokráciát épít Magyarországon. Ha Orbán valódi gondolatmenetét próbáljuk visszafejteni az imént hivatkozott, elhíresült tusnádfürdői beszédből, akkor érdemes kiemelnünk a következő idézetet:


„Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország. És azt hiszem, hogy a mi politikai közösségünk évekkel ezelőtt jól érezte meg, jól tapintott rá, talán föl is dolgozta intellektuálisan ezt a kihívást, és ha visszagondolunk arra, hogy mit csináltunk az elmúlt négy évben, és mit fogunk tenni a következő négy évben, akkor valójában ez értelmezhető innen is.”


Ami ugyanis 2010 óta történt Magyarországon a közjogi rendszer teljes átszabásával, a független intézmények függő helyzetbe taszításával, a demokratikus nyilvánosság súlyos, célzott torzításával, a társadalmi autonómiák megnyirbálásával, és a gazdasági erőforrások, termelőeszközök és közösségi javak pártpolitikai célokat szolgáló (re-)allokációjával és koncentrációjával, az tökéletesen megfeleltethető a felülről irányított demokráciák, irányított kapitalizmusok, központosított fejlesztő államok, kompetitív önkényuralmak, hibrid rezsimek gyakorlatának. A hatalom részéről megnyilvánuló erődemonstrációk, a megnevezett és túlmisztifikált ellenségképek és/vagy disztópiák is ebbe a mintázatba illeszthetők. Európa-szerte érzékelhető egy trend, amit a nyugati közvélemény leegyszerűsítve a populizmus felemelkedéseként vagy terjedéseként ismer, s ami hosszabb távon jelentősen átformálhatja mind az intézményes Európa jövőjét, mind pedig az egyes tagállamok viszonyát azokhoz az értékekhez, amelyeket a liberális demokrácia magáénak vall, s amelyeket az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke javarészt lefed. Ha körültekintünk a Közösség országaiban, a pártpolitika, a pártrendszer szintjén két különböző következményt észlelhetünk. 1. ) A hagyományos, gyakran nagykoalícióban kormányzó, egymás váltópártjaként funkcionáló rendszerpártok meggyengülnek, és új, a hagyományos politikai konszenzuson kívüli pártok kapnak erőre, amelyek kihívást támasztanak a fennálló renddel, illetve elittel szemben. 2.) A rendszerpártok (valamelyike) igyekszik integrálni a növekvő támogatottságú anti-establishment erők retorikájának, szimbolikus erejű programpontjainak egy részét, igyekezvén kifogni a szelet azok vitorlájából (ahogy az történt Ausztriában, s ahogy az történhet Németországban, egy Merkel utáni CDU-ban is). Jens Spahn német egészségügyi miniszter, akit Merkel egyik lehetséges utódaként tartanak számon a CDU élén (Friedrich Merz és Annegret Kramp-Karrenbauer mellett) egy FAZ-ban közölt vendégkommentárban vázolta fel, hogy korszakváltásra van szükség, a migráció körüli problémákról beszélni kell, nem pedig elhallgatni őket, modern konzervativizmust kell építenie a pártnak, újra meghatározva a keresztény és demokrata politika lényegét. Spahn egyébként azonos nemű házasságban él, és egyáltalán nem szimpatizál az AfD-vel, melynek szavazóit visszacsábítaná a CDU-CSU-hoz, így annak támogatottsága - szerinte - ismét 40% körüli szintre volna emelhető. A jelöltek immár abban is egyetértenek, hogy Németország „nem multikulturális ország”, hanem a nyugati keresztény-zsidó kultúrán alapuló társadalom. Ezek a szemelvények is mutatják, hogy megindult egy adaptációs folyamat, aminek a lényege a hagyományos „nagy” pártok fokozatos amortizációjának megállítása, a fennálló rendszerrel szemben kihívást támasztó, szélsőségesnek titulált erők mihamarabbi marginalizálása.


Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2018. július 28-án, tusnádfürdői beszédében kijelentette: „harminc éve még azt gondoltuk, hogy Európa a jövőnk, most azt gondoljuk, mi vagyunk Európa jövője” – jelezve, hogy felzárkózási pálya követése helyett mintaadó szerepet szán saját politikai közösségének. A kereszténydemokráciát ismét a liberális demokráciával állította szembe, miközben a ’68-as gondolatisággal jellemezhető európai elit leváltását nevezte meg a jövő májusi európai parlamenti választás fő tétjeként. Orbán belpolitikai és nemzetközi ambícióinak érvényesítése során előszeretettel áll bele szimbolikus küzdelmekbe, amelyeket átértelmezve, jelentősen lecsupaszítva (és ezzel félremagyarázva) igyekszik társadalmi támogatottságát, megkérdőjelezhető módszereinek legitimitását növelni. Minderre azért van lehetősége, mert idejekorán felismerte: a liberális demokrácia lassú hanyatlásban van, eresztékei meglazultak, s az Európában érzékelhető centrifugális folyamatok kellő alkalmat biztosítanak arra, hogy az illiberális kísérlet expanzióba kezdhessen, szövetségeseket találva magának a kelet-közép-európai régióban, Dél-Európában és a Balkánon. Ebben a játszmában Orbánnak elsősorban a német politika esetleges erőteljes reakcióitól kell tartania, miközben az Európai Uniót még mindig komoly feszültségek terhelik, s a liberális rend bajnokaként ünnepelt francia elnök, Emmanuel Macron (akihez Európában hasonlóan magas várakozásokat fűztek hívei, mint egykor a tengerentúlon – a Macron kampányát egyébként támogató – Barack Obamához) támogatottsága negatív rekordod dönt, amint reformjai a jóléti állam lebontását, skandináv modell által inspirált modernizálását célozzák. Az illiberalizmus regionális expanziója azonban összeegyeztethetetlen az EU-tagsággal, a közösségi joggal és intézményi működéssel, így egy „illiberális Európa” semmiképp nem lehet ennek a folyamatnak a végterméke, csakis az európai projekt feláldozása árán.


Az „offenzív” (proaktív) liberalizmus, mint politikai entitás alacsony válságkezelési potenciáljával, tömegek inspirálására képtelen, kimért technokratizmusával és társadalommérnökségével, gyakran megmutatkozó szociális érzéketlenségével, a liberalizmus természetének ellentmondó, rá mégis egyre inkább jellemző dogmatizmussal, a globalizáció hatásainak nem kellően árnyalt megközelítésével számos országban marginalizálta magát. Ugyanakkor a liberalizmus, mint eszmerendszer, értéktartalmú kötöttség egyre kívánatosabb hiánycikk azokban a társadalmakban, amelyek szabadságjogaikban, a demokratikus nyilvánosságban, a teljesítményt elismerő, szabad versenyben és kiválasztódásban korlátozottak, ahol a kormányzati hatalom számára a demokratikus intézmények csupán akadályok, eszközök, díszletek, a polgárok pedig iránymutatásra vágyó alattvalók, s ahol korrumpálással, függésben tartással, fenyegetéssel és széleskörű tudatmanipulációval épül az illiberális állam.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr8714385786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.