azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Zsákutcás fejlődés

2018. október 26. 01:25 - Kovács János politikai elemző

Valójában egypártrendszerben élünk

A centrális pártrendszer már nem létezik; amit annak hívunk, az csupán egy projekció. A választók markáns része nem hisz abban, hogy a jelenlegi rendszer választások útján leváltható. Az aktív választók relatív többsége egy párhuzamos valóságban él, ahová alig jutnak el a kormány számára kedvezőtlen hírek. Április 8. óta nem tudjuk, az ellenzék mit képvisel, illetve egyes szereplői milyen stratégiával készülnek a jövő évi, európai parlamenti és önkormányzati választásokra. Magyarország egy olyan zsákutcába fut, ahonnan csak nagy kerülővel, áldozatokkal és jelentős késedelemmel lehet visszatérni a polgári fejlődés útjára.

dead-end.jpg

 A "centrális erőtér" vagy "centrális pártrendszer" koncepcióját Orbán Viktor vázolta fel 2009. szeptember 5-én, Kötcsén. A korábbi kétpólusú pártrendszer helyett „egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér” létrejöttét és megszilárdulását vizionálta, ami lehetővé teszi majd egyrészt a koalíciós kényszer elhárítását, másrészt egy új „Egységes Párt” révén a politikai váltógazdaság kiiktatását a képletből (noha ez utóbbi expressis verbis nem mondatott ki). Orbán ekkor még 15-20 évre előre tervezett, s még az elmúlt időszakban is többször visszaköszönt a 2030-as esztendő, mint kijelölt időtáv. A centrális pártrendszer az ellenzék szétaprózottságával és a Fidesz domináns pozíciójával, a politikai zsákmányrendszer merítésével, az erőforrások koncentrációjával megszilárdult. A kormányzó párt kiüresítette a parlamentarizmust (frakciókormányzás, jogszabály-alkotási dömping, a kétharmados mandátumtöbbséggel szembeni ellenállás hiábavalósága, a végrehajtó hatalom ellenőrzésének ellehetetlenülése), maga alá gyűrte az államigazgatást, a független intézményeket, a különböző társadalmi autonómiákat, az egyes társadalmi alrendszereket és gazdasági ágazatokat - kiépítve saját klientúráját. A politikai verseny az erőforrások (politikai hatalom, gazdasági tőke, humán-erőforrás, média és a nyilvánosság különböző csatornái, adminisztratív eljárások, eseti jogalkotás, intézményi kontroll, stratégiai ágazatok, stb.) súlyosan aránytalan disztribúciójával gyakorlatilag ellehetetlenült, a centrális pártrendszer egypártrendszerré fejlődött. Sartori kategorizálása alapján a valódi egypártrendszer, a hegemonikus pártrendszer és a predomináns pártrendszer sorolhatók ide.

A magyar viszonyokat a hegemonikus pártrendszer fogalma mentén lehet a leginkább leírni: míg a valódi egypártrendszerben nyoma sincs a pluralizmusnak, a predomináns pártrendszerben pedig az erőforrások, támogatottság nagyfokú aránytalansága ellenére is valódi versenyhelyzet van, addig a hegemonikus pártrendszerben az állampárt mellett formálisan ugyan léteznek ellenzéki pártformációk, ám a politikai rendszer vezérlő logikája és eljárásai nem teszik lehetővé, hogy ezek valamelyike vagy együttese alternatív erővé váljon. Ahhoz, hogy „egypártrendszerről” beszélhessünk, tehát nem szükséges feltétel, hogy a hatalommal szembeni politikai formációk intézményesen betiltásra kerüljenek, elegendő, ha súlyosan torzul, kiiktatásra kerül a politikai verseny. Magyarországon éppen ez történt. Persze, ellenérvként felhozható, hogy egyes választókerületekben, településeken a Fidesz jelöltje verhetőnek bizonyult, sőt, 2015-ben a parlamenti kétharmad sorsát is egy időközi választás eredménye döntötte el. Azonban rendszerszinten sem akkor, azóta – a hatalomkoncentráció további erősödésével – még kevésbé lehet számítani arra, hogy ezek az ellenzéki sikerek megingathatják a kormánytöbbség pozícióit, felborítanák a meglévő hatalmi képletet. Ezek az esetek a NER szemszögéből nézve kisebb diszfunkciók, amelyek rövid vagy közepes távon, politikai (esetenként jogi-adminisztratív) eszközök igénybevételével korrigálhatók. Ha hatalomtechnikáról van szó, a Fidesz-kormány és parlamenti többség rendkívül adaptív és konzekvens módon szabja át, hajlítja el a meglévő normákat és szabályokat.

Mivel Magyarországon hegemonikus pártrendszer alakult ki, ami nem biztosítja a valódi politikai verseny feltételeit, így a „centrális pártrendszer” fogalma alkalmatlan a politikai valóság leírására. A Fidesz domináns pozícióját, a „centrális erőtér” intaktságát az április 8-i választási eredmények plasztikus módon visszaigazolták: míg 2014-ben 20 olyan egyéni választókerület volt, ahol a Fidesz-KDNP abszolút többséggel (minimum 50%+1 szavazat) tudott nyerni, addig 2018-ban már 52. Végignézve a vidéki választókerületeket, további 12 oevk-ban 47-50% közötti relatív többséggel győzött a Fideszes jelölt. A kör bővíthető, hiszen – még ha meg is valósult volna egy széles körű koordináció – az ellenzéki pártok szavazótáborai a kölcsönös taszító hatás miatti lemorzsolódásból adódóan nem adhatók össze, így akár néhány százalékponttal gyengébb Fidesz-KDNP-eredmény is elegendő lehetett volna a kormánypárti jelölt győzelméhez az adott körzetekben. A Fidesz a választás óta eltelt időszakban is magasan vezet a pártok támogatottsági versenyében, míg az ellenzéki oldalon áhított céllá vált a konszolidáció. Ilyen körülmények között aligha beszélhetünk a centrális erőtér megrogyásáról. A „centrális pártrendszer” tulajdonképpen nem a pártverseny tartós képződménye, hanem az állampárt hegemóniájának leképeződése. A Fidesz hatalomfelfogása, független intézményeket politikai kontroll alá helyező gyakorlata, zsákmányrendszere, személyi (káder-) politikája, vagy azon gyakorlata, hogy a társadalmi együttélés legkülönbözőbb plénumait a politika logikája alá rendeli, feljogosít minket, hogy a közhatalom gyakorlásának módját, rádiuszát tekintve állampártról beszéljünk. A "centrális", "centrum" kifejezés ideológiai szempontból sem állja meg a helyét: a Fidesz már jó ideje nem írható le a mérsékelt, jobbközép jelzőkkel. Bár politikai magatartását sokkal inkább hatalomtechnikai megfontolások és a politikai pragmatizmus mozgatja, semmint bármiféle ideológiai toposz, világnézeti vezérfonal, társadalomszervezési koncepció, kommunikációs szempontból és a szimbolikus politizálás tekintetében mégis egyre inkább szélsőségesnek számít, amit az is jól mutat, hogy a nemzetközi politikai térben felvállaltan támogat akár kemény euroszkeptikus, adott esetben ideológiailag szélsőségesnek nevezhető erőket. A lényeglátó leegyszerűsítés, a politikai radikalizmusokra jellemző ellenségkép- és felelőskeresés is ebbe az irányba mutat - nem is beszélve olyan abszurd jelenségekről, mint például a kultúrpolitika területén újraéledő "3T-rendszer".

Az elmúlt időszakban több közvélemény-kutatás is foglalkozott azzal a kérdéssel, vajon a választók hisznek-e abban, hogy Magyarországon megfelelően működik a demokrácia, a pártok hatalomért való versengése, vajon a jelenlegi hatalom leváltható-e választások útján. Az eredmények kiábrándítóak. A választópolgárok abszolút többsége szerint Orbán rendszere demokratikus úton nem leváltható (hiszen a valódi politikai verseny feltételei nem adottak). Ebből következik, hogy bármilyen nagy többséggel, nominális szavazatszámmal nyer a Fidesz, az eredményre mégsem lehet a „demokrácia ünnepeként” hivatkozni, s a ciklusról ciklusra, a szavazatok relatív többségével, választási eljárási és mozgósítási „trükkök százaival” újra és újra megalapozott parlamenti kétharmad valójában nem erősíti, hanem gyengíti a hatalom legitimitását.

A politikai verseny elégtelenségének egyik, ha nem a legnagyobb oka az irányított nyilvánosság. E fogalom alatt megint csak nem azt kell értenünk, hogy ne volnának alternatív csatornák az informálódásra, vélemény-artikulálásra, hanem azt, hogy bizonyos main-stream kommunikációs csatornák (pl. nyomtatott sajtó, televízió- és rádióadók, hirdetési piac) túlnyomórészt a hatalom igényeinek alárendelve működnek – kiszolgálva annak politikai igényeit, akár masszív hírhamisítás árán is. Ez azokban a társadalmi csoportokban, amelyeknek a média- és hírfogyasztási szokásai javarészt ezekre a csatornákra koncentrálódnak, különösen erős torzító hatást jelent, amelyek nyilvánvalóan erőteljesen befolyásolhatják a választói magatartást. Az elmúlt évek médiapolitikáját az ellenzéki hangok elhallgattatása, az ellenzéki narratívák társadalmi penetrációjának erőteljes csökkentése, a Fidesz-közeli médiabirodalom kiépítése határozta meg – hatalmas mennyiségű közpénzt allokálva erre a célra. Egész sor országos és helyi médiaterméket tudunk felsorolni, amelyek az Orbán-rendszer áldozatává váltak. Ez a törekvés olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a közéleti-politikai témákkal foglalkozó újságírás és nyilvános politikai elemzés ellehetetlenült Magyarországon, átadva a helyét propagandistáknak, opportunista médiamunkásoknak, szóvivői elemzőknek, akik kritikai attitűd és autonómia nélkül, öncenzúrát alkalmazva szolgálják ki napi szinten a hatalom érdekeit. Ebben a médiaerőtérben a kormánypártokhoz köthető botrányok híre széles választói rétegekhez el sem juthat, s a különböző történések, szereplők, körülmények, összefüggések mind a kormánypárti valóságmagyarázat keretei közé illesztve válnak a nyilvánosság részévé. A rendszer kijelöli, mi számít hírnek, s a hírérték meghatározása mellett rögtön megkapjuk az értékítéletet és a keretsztorit is, vagyis azt, hogy – a másik fél meghallgatása nélkül – miről mit kell gondolnunk, és ebből mi következik. Az aszimmetria egy dolog. Legalább ilyen fájdalmas, hogy az így létrehozott virtuális valóság, országos méretűre fújt véleménybuborék nem ütközik alternatív véleményekkel, kiiktatja a vitát. Legfeljebb, a show-hatás és a kijelölt ellenségkép kedvért „panoptikumot” épít, ahová rendszeresen meghívja a korábban lejáratódott, vagy idejekorán domesztikált, saját „pszeudo-ellenzékét”, akikkel szemben nem okoz nagy intellektuális vagy morális kihívást megvédeni a „királyi” álláspontot (ami lehet minden, és annak ellenkezője is, ahogyan a helyzet, illetve a központ megkívánja). Talán nem igényel bővebb okfejtést az a tézis, miszerint szabad nyilvánosság, kiegyensúlyozottságra törekvő (de legalábbis plurálisabb) médiaviszonyok nélkül nincsen demokratikus közélet, vitakultúra.

Érdekes, és sok szempontból aktuális kérdés, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy Magyarországon nem adottak a valódi politikai verseny feltételei, a szabad nyilvánosság, az intézményi függetlenség és különböző társadalmi autonómiák, s a rendszer játékszabályai szerint játszó ellenzéki szereplőknek esélyük sincsen megnyerni a játékot, nos, ilyen körülmények között érdemes-e eljátszanunk, hogy egy demokratikus jogállamban élünk. Amennyiben a válasz „igen”, akkor nincs más hátra, mint kivárni, hogy a regnáló hatalom néhány ciklus múlva elfárad, erodálódik, elsüllyed, átadva a helyét egy másik szereplőnek, vagy másik rendszernek. Amennyiben a válasz „nem”, úgy érdemes „szintet lépni”, és új alapokra helyezni az ellenzéki politizálást, társadalmi ellenállást szervezve, nem visszariadva radikális, de erőszakmentes eszközöktől sem. A jelenlegi helyzetben az ellenzéki pártok elsődleges feladata a szervezeti konszolidáció, a kilépések után a tagság összefogása, a sorok feltöltése, és az adott politikai közösségek identitáselemeinek megerősítése (kik vagyunk, mit képviselünk, hogyan értékeljük a jelenlegi helyzetet, milyen jövőképet ajánlunk). Csakhamar kielégítő választ kell találniuk arra is, a választópolgárok számára milyen tétet tudnak adni a jövő májusi európai parlamenti választásra. Idáig a Fidesz volt csak képes arra, hogy mozgósító erejű tétet jelöljön meg – ami meg is látszik a választói részvételi hajlandóságot célzó közvélemény-kutatások adatsorain (noha még van ideje magára találnia az ellenzéknek). Orbán Viktor európai ambícióinak beválthatósága nem kis mértékben a Fidesz és az Európai Néppárt pártcsaládjába tartozó testvérpártok, illetve néhány kormányzati pozícióban lévő euroszkeptikus erő szereplésének függvénye is. A szintén jövőre esedékes önkormányzati választások nagyobb kihívást jelentenek politikai szempontból, hiszen – gondoljunk bármit az önkormányzatiság hazai helyzetéről – a központi hatalommal szemben még mindig az egyes önkormányzatok szintjén van esély arra, hogy az ellenállás gócait, mozgósításra alkalmas bázisait meg lehessen szervezni. Ugyanakkor ehhez stratégiára, és – ez a „keményebb dió” – a releváns ellenzéki pártok stratégiai együttműködésére van szükség, ami nem fog menni az „egyedül a világ NER ellen” jelszavával, sem a szavazótáborok ideológiai „keménymagja” által elvárt elhatárolósdival. A fő törésvonal már nem a „baloldal” és a „jobboldal” között feszül (e kategóriák eleve alkalmatlanok a politikai valóság leírására, jelentésük sokkal inkább szimbolikus, mintsem pragmatikus, politikai agendába illeszthető), hanem azok között, akik a rendszer részeként tekintenek magukra, és azok között, akik a rendszerrel szemben határozzák meg magukat, s az országot visszavezetnék a normalitás és a normativitás talajára. A politikai helyzetfelismerés hiánya, a hibás stratégiai döntések, a szervezeti infrastruktúra amortizálódása, a közösség-építés és politikai tétmegjelölés hiánya (ezt nevezhetjük tematizációnak is) egyre közelebb sodorja az ellenzéki pártokat ahhoz, hogy – akaratuk ellenére is – rendszer-konform/rendszerépítő szereplőkké váljanak, s ekképp a változás útjába álljanak, miközben politikai sorsuk összeforr a NER sorsával.

A társadalmi áldozatok mellett a legfájdalmasabb dolog az időveszteség. Az elmúlt nyolc évet, és az azt megelőző „elmúlt nyolc évet” a polgári építkezés programjával, a nyugati életkörülményekhez való felzárkózással is tölthette volna az ország. Ehelyett a mai Magyarországon reneszánszát éli a gulyáskommunizmus mentalitása, az alattvalói attitűd, az államtól való függés, s a fiatal generációknak semmivel nem kínál több lehetőséget, biztosabb egzisztenciát a jelenlegi rendszer, mint amilyen kilátásokkal az ő szüleik indultak el annak idején. Az oktatás, az egészségügy, a humán erőforrás újratermelését biztosítandó intézményrendszer rozoga lábakon áll, a kivándorlás pedig olyan méreteket ölt, ami pótolhatatlan veszteség az ország számára, s amit csak ideig-óráig lehet átképzésekkel, a nyugdíjas korúak munkaerő-piacra való visszaterelésével, vagy a határon túli magyarok – egyre nehezebb – átcsábításával tompítani. Bár gyönyörű és szerethető országban élünk, mégis egyre rosszabb, egyre több lemondással jár itt élni. A magyar gazdaság versenyképessége sokat romlott, a kormány bérpolitikája elégtelen, az ország fejlesztésére felhasználható forrásoknak csupán töredékét használjuk fel hatékonyan, a hazai közélet levegője mérgező. Orbán Viktornak és a Fidesznek valamilyen okból kifolyólag 2030 lett az új „tervgazdasági céldátum” (addigra leszünk „Európa egyik legversenyképesebb gazdasága”, „Európa legélhetőbb országa”, Budapest „legélhetőbb európai város” lesz, az éghajlat-változás szempontjából addigra „fenntartható pályára állunk”, és nem mellesleg „2030-ra lehagyjuk Ausztriát”).

Bevallom, kissé szkeptikus vagyok, s úgy állok ehhez, mint az euró bevezetésének céldátumához, amit korábban minden kormányzásra készülő párt fontosnak tartott kinyilatkoztatni, mégis, az idő múlásával az mindig biztonságos távolságban maradt. Ma pedig már annak örülünk, hogy továbbra is forinttal fizethetünk, és – miként egy régi paródia megelőlegezte számunkra – a magyar közbeszéd lassan eljut arra a színvonalra, hogy akár a magyar valuta is lehetne a közös európai fizetőeszköz. A kereszténydemokráciának maszkírozott orbáni illiberalizmus hosszú távon bármilyen destruktív, túlélhet egy újabb rendszerváltást. Egészen addig velünk fog maradni, amíg ki nem nőjük a társadalmi infantilizmust, és az ország meg nem tanulja felismerni és becsülni saját szabadságát - akár saját vezetőivel szemben is.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr10014314523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.