azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

A Sargentini-jelentés vitája az orbáni szabadságharc újabb színpadi adaptációja

2018. szeptember 08. 14:52 - Kovács János politikai elemző

A Fidesz harmadik kétharmados győzelmét és az Orbán-rendszer megszilárdulását követően egyre gyakrabban találkozhatunk azzal a vélekedéssel, hogy a kormányt nem a töredezett és erőforrásokban, innovációban szűkölködő ellenzék, sokkal inkább a nemzetközi politika porondján zajló események tehetik sebezhetővé. Ebben az olvasatban a belpolitikai állóvizet csak egy kívülről behajított kő tudja felkavarni, amit egy segítő kéz bocsátott útjára. A nyílt politikai intervenció azonban gyakran kevésbé hatékony (gyakran visszájára fordul), a diplomácián túli hozzárendelt eszközök - legyen szó bizonyos jogosítványok megvonásáról, vagy gazdasági "ösztönzőkről" - pedig olyan szereplőket sújtanak, akiknek az objektív felelőssége nem állapítható meg. A külső támadások ráadásul kapóra jönnek a sérelmi politikával operáló hatalomnak - főként akkor, ha az elhangzó vádpontok közül több esetben is megállapítható a körültekintő helyzetértékelés hiánya. A "demokráciaviták", melyeknek kiváló plénumot biztosít az Európai Parlament, politikai szempontból kontraproduktívak, aminek több oka is van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne jó taktikai érzékkel kordában tartani, itt-ott visszametszeni a terebélyesedő "illiberalizmust". 

orb_reuters.jpg

Fotó: REUTERS/Vincent Kessler

Mindent eldöntő ütközet vagy mellékhadszíntér?

Mindenekelőtt érdemes leszögeznünk, hogy az Európai Parlament nem egy klasszikus parlament, s bár társjogalkotó szervként és bizonyos ellenőrző jogosítványok birtokában szerepe nem lebecsülendő, önmagában gyenge ahhoz, hogy az Európai Bizottság munkájának felügyelete mellett az egyes tagállamokban zajló politikai folyamatokat objektíven és rendszerszinten monitoringozza, egyúttal átfogó jogi, alkotmányossági vizsgálatnak alávetve "bizonyítványt" állítson ki arról, hogy mely területeken, és konkrétan milyen jogszabályi helyeken, hatósági gyakorlat következtében sérül az uniós jog. Egy politikai testületről van szó, amelyben pártcsaládokba tömörülő, választott képviselők (politikusok) foglalnak helyet, nem pedig független alkotmányjogászok. (Nem mintha a Velencei Bizottság nagyobb tekintéllyel rendelkezne a kormány megmondóembereinek szemében.) Az ún. Sargentini-jelentésben fellelhető pontatlanságok, levegőben lógó, nem kellően alátámasztott állítások is rámutatnak arra, hogy - talán a jelentéstevő szándékával ellentétesen - sérül a szakmaiság és az objektivitás kritériuma. A dokumentum a magyar jogállamiság fontos hiányosságaira hívja fel a figyelmet, ugyanakkor elfogultságával és igazolatlan percepcióival saját hitelességét ássa alá. Ugyanezzel a problémával találkozhattunk a Tavares-jelentés esetében is.

Persze, ahogyan az Európai Unióról szóló szerződés (EUSz.) 7. cikke is kimondja, lehetőség van arra, hogy az unió alapvető értékeit súlyosan sértő tagállamot szankciókkal sújtsák, azonban ebben az eljárásban az Európai Tanács játssza a főszerepet, az Európai Parlament egyetértésének feltétele mellett. A tagállamok állam- és kormányfőit, illetve az Európai Bizottság elnökét magában foglaló Európai Tanács egyhangú döntésére azonban - még ha el is jutna ebbe a fázisba a kezdeményezés - borítékolhatóan nem kerül sor az uniót feszítő, mély politikai törésvonalak miatt, amelyek nagyban befolyásolják a magyarországi vagy lengyelországi politikai folyamatok megítélését is. Európának nincs egységes víziója. Ráadásul az európai parlamenti választást megelőzően a Fideszt is soraiban tudó Európai Néppártnak nem lehet célja Orbán "kiátkozása", épp ellenkezőleg: a Nyugaton populistának bélyegzett politikai erők előretörését úgy kívánják megakadályozni, hogy az elmúlt évtizedek rendszerpártjai igyekeznek átvenni, taktikusan, szövetségi politikával meríteni abból az identitárius, szuverenista, rendpárti retorikai eszköztárból, amit a radikális, anti-establishment pártok képviselnek. Orbán az a Néppártnak, mint Seehofer pártja a CDU-nak. A "fenegyerek" szerepe az adaptáció, a rendszerpárti válasz az új trendre: az ország megosztott, a hagyományos néppártok gyengülnek, és az Alternatíva Németországnak (AfD) nevű, jobboldali ellenzéki párttal most először megjelent a CDU/CSU jobboldali pártszövetségtől jobbra egy szereplő, amely középtávon a pártrendszer tartós tényezőjévé válhat. [...] "Ez nem állapot, nem akarjuk, hogy ezek az erők bármiféle kormányba bekerüljenek" - ahogy azt Horst Seehofer német belügyminiszter, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke megfogalmazta szeptember 6-án, a Rheinische Post hírportálján megjelent interjúban. Orbán Viktor példája rámutatott arra, hogyan lehet képes egy rendszerpárt önmagát olyan anti-establishment erőként feltüntetni, aki a "lázadás évét" várja, és paradigmaváltást hangoztat (miközben nagyon is bevett eszközöket alkalmaz, elvszerűséget nyomokban tartalmazó, hatalomtechnikai megfontolások mentén). Sebastian Kurz és az ÖVP arra mutatott rá, hogy az orbáni érvkészletnek mely elemei, milyen hatásfokkal alkalmazhatóak a nyugat-európai politikai kultúrában. Az olaszországi politikai folyamatok, az Északi Liga és az 5 Csillag Mozgalom berendezkedés-ellenes kormánykoalíciója pedig intő példaként szolgált (még ha Olaszország párt- és választási rendszere okán nem is a kormányzati stabilitásról híres), s előrevetítette, hogy a nyugati világban (beleértve a tengerentúlt is) egy komoly változás zajlik a mélyben, ami könnyen instabilitást hozhat mind a nemzetközi, mind a "nemzetállami" térbe.

Az Orbán-jelenség két szempontból is hasznos a nyugati politikai elitnek: Orbán méltatása a szelep része, ami csökkenti a társadalom irányából érkező politikai nyomást, Orbán bírálata pedig azon liberális minimum védelme, ami összefonódott a demokrácia fogalmával, s ami a nyugati társadalmak szabadságeszményének szerves része. Ebben a helyzetben a magyar miniszterelnöknek csupán akkor van félnivalója, akkor táncol vékony jégen, ha erőteljesen szembehelyezkedik a Merkel-Macron tandem Európa-politikát érintő főbb törekvéseivel. A migrációs kérdés Európa-szerte neuralgikus pontnak számít, ám közel sem kizárólagosnak az európai víziót, az unió jövőjét, intézményes reformját illetően. Orbán számára ez jelenti a politikai szelepet: a migrációs témában és egyéb, erőteljes szimbolikával rendelkező kérdésekben konfrontálódik, regionális szövetséget épít, míg más - a magyar társadalom életét, életminőségét generációkra meghatározó kérdésekben - opportunista alkukat köt, a szavazások során követi a fősodort. Már a migrációs téma kapcsán is találkozhattunk olyan EP-szavazásokkal, ahol a Fidesz képviselői az idehaza hangoztatott álláspontjukkal ellentétesen szavaztak, illetve bizonyos értelemben politikailag szabotálták a válság leküzdése érdekében tervezett európai erőfeszítéseket. Hasonló jelenséget láthattunk a korrupció elleni harc kapcsán is. Az Európa-politikai küzdőtér egy színpad a magyar kormányfő számára, amin láthatólag a saját koreográfiája szerint játszik. A "színdarabban" összetett kérdések válnak a túlzó leegyszerűsítés áldozatává, a szereplők a szituációs játék során elbeszélnek egymás mellett, a külső szemlélő narratívája az előzetes percepciókból áll össze.

A Sargentini-jelentés vitája kapcsán számon kérhetőek a magyar alkotmányosság működése körüli problémák, a hatalmi ágak szétválasztásának és a független intézményeknek az állapota, befolyásoltsága, a rendszerszintű korrupció, az ún. alapjogok sérelme, a szociális jogok, vagy éppen a kisebbségek helyzete (utóbbi kérdés beemelése, együtt tárgyalása politikai hiba volt, ami a valóság felfedésének szándéka helyett inkább ideológiai elvárásokat tükröz). A magyar kormány válasza előre borítékolható: "külföldi támadás" (diskurzus helyett küzdelem, ami összerántja a sorokat a hátországban); "a szabadságszerető magyar nép nevében kikérjük magunknak" (a kormány politikájának azonosítása a magyar választók akaratával, nemzeti büszkeségre apellálás); migrációs és Soros-kártya (készen kapott értelmezési keret). Az a körülmény, hogy Orbán Viktor csupán 7 perc felszólalási időt kapott (a válaszadás lehetőségét sem élvezve) megint csak az ő narratíváját erősíti, s vele együtt a magyar áldozatszerepből táplálkozó sérelmi politikát. Az Európai Parlament plenáris ülése egy csapásra rögtönítélő bírósággá változik (noha a bonyolult eljárásnak csupán egy állomása ez), a magyar közállapotokkal, az itthoni nyomasztó légkörrel kapcsolatos, részben jogos felvetések politikai vádakká silányulnak, a magyar kormány számára kedvezőtlen, lehetséges verdikt pedig justizmordként kerül a magyar közvélemény elé. A "nemzetközi ítélőszék" előtt beszélő Orbán Viktor felszólalása Apponyi Albert védőbeszédévé nemesül. Mindez kiváló kampányindító a Fidesz számára a jövő májusban esedékes európai parlamenti választásokhoz. Politikai szempontból rendkívül amatőr húzásnak tűnik az is, hogy az orwelli világot idéző, hazai Sorosozás közepette az Open Society Policy Institute szervezésében került sor bizonyos jogvédő szervezetek képviselőinek brüsszeli előadására. (A kormány intézkedései által érintett szereplők meghallgatására nyilván szükség van, azonban ennek formája vitatható.) A hazai ellenzék sokkal inkább érezheti harapófogóban magát. Amennyiben megszavazza a jelentést, s szerepet vállal a kormány elmarasztalásában, azzal a magyar érdeket is sérti (muníciót biztosítva a kormánypropagandistáknak is), hiszen a tanácsi szavazati jog felfüggesztése, vagy származékos veszteségként bizonyos források visszatartása nem lehet érdeke. Ha pedig elutasítja a kezdeményezést, ezután bajosan hangoztathatja a dokumentumban foglalt állítások egy részének valós, egyúttal fájó voltát. Ebben a helyzetben a jelenlévő ellenzéki képviselők számára az egyedüli járható útnak a magyar kormány vitában elhangzó erőteljes kritikája, a szavazás során pedig a tartózkodás tűnik.

Mindezek ellenére a magyar kormány számára nem tét nélküli ez a meccs, hiszen az Európai Néppárt képviselőcsoportjának jelentékeny része "lelkiismerete szerint" szavazhat majd, miközben Orbán Viktor egyre erőteljesebb bírálatokat kap a Fidesz pártcsaládjába tartozó, magas pozícióban lévő európai politikusoktól. A magyar kormány számára "biztonsági hálót" jelentő néppárti tagság egyben póráz is, és bár a szakításnak ebben a pillanatban csekély a valószínűsége, a fogyatkozó türelem és Orbán Európa-politikai ambíciói kiérlelhetik ezt a fejleményt is a nem túl távoli jövőben. A magyar-lengyel kölcsönös garancianyújtás, a regionális szövetségépítés, a migrációs kérdés és a többsebességes Európa körüli élénk viták olyan törésvonalakat hoztak létre, amelyek biztosítják, hogy a magyar kormánynak - az Európai Parlamentben zajló viták kimenetelétől függetlenül - ne kelljen tartania az Európai Tanács egyhangú, elmarasztaló döntésétől. Ebben a helyzetben széttárhatnánk a karjainkat, mondván, a kormányt nem külföldön kell legyőzni, hanem itthon, Magyarországon, csakhogy ez féligazság: igaz ugyan, hogy a Fidesz-kormány felett csakis a magyar választók jogosultak ítéletet mondani, ugyanakkor a kormányzati hatalomkoncentráció magas foka és az ellenzék lehetetlen helyzete tudatos szövetség-építési erőfeszítéseket kíván, ami a 21. századi Európa közepén elképzelhetetlen külföldi partnerek, testvérpártok, lobbitevékenység nélkül. Az európai plénumon vívott küzdelmek sem spórolhatóak meg, hiszen a magyar politika hatalmi egyensúlyának ilyen mértékű eltolódásával Orbán számára egyre inkább Brüsszel és Strasbourg válik "fő hadszíntérré", ahol európai ambícióit megvalósíthatja.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr4314227677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.