azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Magyarország új korszaka

2018. augusztus 05. 20:15 - Kovács János politikai elemző

Az Orbán-éra kialakulásáról és természetéről

Orbán Viktor 1998-ban "több mint kormányváltást" ígért, ám csupán 4 éve volt arra, hogy egy koalíciós kormány élén lerakja a Fidesz programjában szereplő "polgári Magyarország" alapjait. A 2002 és a 2010 közötti időszakban a Fidesz a republikánus polgári konzervativizmus jövőképét, társadalom-felfogását puszta hatalomtechnikára cserélte. A kínálat-orientált program kereslet-orientálttá vált. A szerves fejlődés hiánya következtében a rendszerváltásokhoz hozzászokott, posztkádári attitűdökkel rendelkező társadalom - több csalódást követően - szinte odavetette magát az erős vezető karjaiba, aki két hihető dolgot ígért: biztonságot és a magyarok gondolkodásmódja, elvárásai szerinti cselekvést. Orbán Viktor 1998-ban "több mint kormányváltást" ígért, 2018-ban pedig, az egymást követő harmadik kétharmados győzelmét követően világossá tette: korszakot épít, s legalább 2030-ig tervez.orban_era.jpg

Fotó: SITA/AP

Az április 8-i parlamenti választást követően az ellenzéki sajtó megmaradt szegmenseiben a keserű beletörődés, az ellenzéki pártok heves bírálatával vegyes rezignált útkeresés hangja hallatszott. Az ország (legalábbis az aktív választópolgárok) fele megdöbbent, gyászolt, apátiába menekült, a kivándorláson gondolkodott, vagy épp gyújtószikrára várt, utcai demonstrációkon vett részt, önszervező módon elkezdte kialakítani a rendszerrel szembeni ellenállás apró köreit a közösségi média felületein. Eközben a Fidesz-KDNP szövetségre szavazók ujjongva vagy visszafogottan - esetleg a miniszterelnök által beígért elégtételre várva - üdvözölték a folytatást. A Fidesz ugyanis - választási program híján - csak ennyit ígért: folytatást, konszolidáció és önmérséklet nélkül. Újabb ütközeteket Brüsszellel, az ENSZ-szel, Soros Györggyel, az "arctalan világerőkkel", és mindezek hazai "ügynökszervezeteivel". Az ellenzéki pártok, a rendszerkritikus civilek, maga az ellenzéki gondolat erőtlennek bizonyult. A szereplők és problémafelvetések sokfélesége nyomán hangjuk kakofóniában egyesült, szemben az állami emlőkön hizlalt kormánypárti média és a szintén állami forrásokkal táplált propaganda összehangzó, és primitív egyszerűségű üzeneteivel.

"A sors könyvében ma az van megírva, hogy a rejtőzködő és arctalan világerők megszüntetnek mindent, ami sajátos, különálló, ősi, nemzeti”. “Ha ebbe belenyugszunk (…), elnyel bennünket az Európai Egyesült Államok hatalmas bendője."

Orbán Viktor ünnepi beszéde 2016. március 15-én

Ellenzéki oldalon azóta alig leplezhetően kaotikus helyzet uralkodik. A lemondásokat követő vezetési válság látszólag ugyan véget ért a tisztújításokkal, ugyanakkor a szervezeti konszolidáció hiánya, az újratervezés kényszere és a külső körülmények gúzsba kötik a pártpolitikai szereplőket. Az Orbán-rendszernek nincs potens ellenzéke. A parlamentarizmus keretei szinte teljesen kiüresedtek a kétharmados kormánytöbbséggel, a háborús logikával, az alkotmányos státuszú, független intézmények megszállásával, a pénzügyi erőforrások és a nyilvánossághoz való hozzáférés nagyfokú aránytalanságaival. Az ellenzéki képviselők és frakciók minden erőfeszítése ellenére a mai magyar parlament egyszerűen alkalmatlan arra, hogy a végrehajtó hatalmat ellenőrizze, sokkal inkább egy díszletnek tűnik, demonstrálandó, hogy a demokrácia intézményes keretei formálisan még működnek. Az ellenzéki térfélen belüli erőviszonyok, a legerősebb ellenzéki párt pozíciójának kérdése az ellenzék által birtokolt pozíciók gyengesége okán kevésbé lényeges. A Fidesznek nincs váltópártja, a Jobbik, illetve együttesen az ún. baloldali pártok pedig nem képesek feloldani az ellenzék töredezettségét. A centrális erőtér - melynek lényege, hogy a Fidesztől "jobbra" és "balra" egymással nem koalícióképes, legfeljebb középpárti szereplők állnak - továbbra is működik - biztosítva Orbán rendszerének leválthatatlanságát.

Beszéltünk arról, hogy az intézményes feltételek adottak az "orbánizmus" hibrid rezsimjének fenntartásához, azonban érdemes szólnunk a társadalmi feltételekről is. Külföldi szemmel talán meglepő, majdhogynem értelmezhetetlen, ami Magyarországon történik. A leegyszerűsítő magyarázatok pedig téves következtetésekhez vezetnek. Miért van ekkora táptalaja az Orbán-féle politikának Magyarországon? Miért van az, hogy miközben a magyar társadalom nyugalomra vágyik, támogatást nyújt a Fidesz folyamatos "szabadságharcaihoz"? Miért nem a saját, húsbavágó, hétköznapi problémáik és a kormány szakpolitikai kudarcai, egyes területeken tapasztalható hibás döntései mentén alakítják ki preferenciáikat? Miért lehet a szüntelen ellenségképzéssel és a migrációs témával olyan százezreket is megmozgatni, akik tartósan a létminimum alatt élnek, akiket cserben hagyott a Fidesz-kormány, vagy akik nap mint nap szembesülnek azzal, mekkora problémák terhelik az oktatási, szociális, egészségügyi, foglalkoztatás- és bérpolitikai területeket - hogy a posztmateriális kérdésekről vagy a mindennapos "kulturkampf" groteszk jellegéről ne is beszéljünk.

Három kulcsfogalom van, amit érdemes szem előtt tartanunk a magyar választói magatartás megfelelő értelmezéséhez: csalódottság, biztonságvágy, nemzeti büszkeség.

Csalódottság

A magyar társadalom a '90-es évek első felében, a transzformációs válság idején csalódott a rendszerváltásban (a piacgazdaságba való átmenetben), amitől egyszerre remélt szabadságot és jólétet, majd a 2004-es EU-csatlakozást követően is csakhamar ráébredt, hogy ismét irreális várakozásokkal élt a felzárkózás ütemét és az egyéni boldogulás lehetőségeit tekintve. Az elmúlt 28 év kormányainak "húzd meg - ereszd meg" politikája, a sorozatos válságok, és azok társadalmi áldozatai, a korrupció magas foka és a posztkádári elit közbizalmat lerontó működése, a meddő politikai viták megtették hatásukat: a társadalom jelentős része apolitikussá vált. A szocialista-liberális koalíció katasztrofális gazdaság- és társadalompolitikája, szembetűnő kormányképtelensége, az akkori kormányfő ún. hazugságbeszéde, a polgári Magyarország és a jóléti rendszerváltás vízióinak (előbbi a Fidesz, utóbbi az MSZP ígérete volt) egyidejű szertefoszlása, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján történt utcai összecsapások egyre élesebben kirajzolódó választóvonalat jelentettek. Orbán csapata előtt "kettényílt a tenger": különösebb ellenzéki teljesítmény és intenzív kampánymunka nélkül nyerték túl magukat 2010-ben, megszerezve a minősített többséget. A kétharmad birtokában megkezdődhetett az alkotmányozási folyamat, a közjogi rendszer teljes átalakítása, az állami intézmények megszállása, a fékek és ellensúlyok fokozatos lebontása, a média-erőviszonyok alapvető átrajzolása. (Április 8. óta sorra szűnnek meg, illetve kerülnek kormányközeli kézbe a még megmaradt országos ellenzéki médiumok is.) A Fidesz tanulva a korábbi (2002-es és 2006-os) vereségéből semmit nem bízott a véletlenre: hol ígérettel, hol gazdasági javak juttatásával, hol ad-hoc törvényhozással, hol adminisztratív eszközökkel, esetenként pedig erőszakkal (népszavazási kezdeményezés ellehetetlenítése verőlegényekkel) vette elejét minden olyan kezdeményezésnek vagy szereplőnek, akire potenciális veszélyforrásként tekintett. Az ellenzék rövid periódusokat leszámítva elveszítette kezdeményező szerepét, és fokozatos hátrálásra kényszerült - taktikai összecsapásokkal, időnként szimbolikus, lelkesítő utóvédharcokkal.

Amíg a pólusképző rendszerpártok egymással vetélkedtek a Kádár-rendszerben szocializálódott, állami paternalizmust igénylő idős választói csoportok szavazataiért (13. és 14. havi nyugdíjjal, korkedvezményes szolgáltatásokkal, Erzsébet-utalvánnyal, stb.), közben a fiatal választói csoportok elfordultak a politikától, mivel úgy érezték, hogy a politikai elit nem foglalkozik az ő problémáikkal, s ők maguk sem képesek érdemben beleszólni a közügyekbe. E korcsoport választási részvételi hajlandósága szignifikánsan alacsonyabb az idősekénél. A szakmai, hivatásrendi és érdekképviseleti szervezetek, a civil társadalom sokszínű szereplői, a különböző társadalmi autonómiákkal bíró intézmények mára megtanulták: a mindenkori hatalom részéről nincs igény a társadalmi partnerségre, a döntés-előkészítésbe való bevonásra, a visszacsatolásokra, a konstruktív kritikára. Az orbáni Magyarország a függőségekről és a behódolásról szól: a rendszer mindenkit - a közmunkástól az állami cégvezetőig, a közalkalmazottól a vállalkozóig - korrumpál, sakkban tart, pacifikál. Az ellenállókra elégtétel vár.

"Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is fogunk venni a választások után."

Orbán Viktor 2018. március 15-i, ünnepi beszéde

Aki a társadalom szolidaritására vár a hatalommal szemben, az csalódni fog. Aki az értelmiség felelős kiállására számít, az megalkuvással találkozik majd. A sérelmi politikának ugyan van hagyománya Magyarországon, ám azt is a kormányzati kommunikáció játssza ki, "torkon ragadva" a megnevezett felelősöket. Miközben a baloldali pártok szinte teljesen kikoptak a vidék Magyarországáról, a Fidesz újabb tartalékokat mozgósított. Miközben a volt szocialista kormányfő, Gyurcsány Ferenc ma is a határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányol, valamint követeli az egyházfinanszírozás felülvizsgálatát és ennek keretében a vatikáni szerződés felmondását, a kormánypártok maguk mögött tudhatják a külhoni magyar szavazók túlnyomó többségét. S az sem ritka, hogy egyházi szereplők nyíltan korteskednek a Fidesz mellett a kampányok során. Orbán pártja a társadalmi törésvonalakra, történeti traumákra, aktuális kihívásokra saját mítoszrendszert épített, ami mindent képes igazolni, kontextusba helyezni.  A csalódottságból így válik indulat, az indulatból pedig mozgósító erő.

Biztonságvágy

2015-ben, miután a Fidesz az időközi országgyűlési képviselő-választásokon elveszítette kétharmados többségét, úgy tűnt, az orbáni "illiberalizmus" leszállóágba került. A Fidesz kapkodott, hibát hibára halmozott, kommunikációs stratégái keresték az elterelő témákat (ekkor merült fel a halálbüntetés ismételt bevezetésének kérdése is). Mentőövet a migrációs válság kirobbanása dobott a kormánypártoknak. Jó helyzetfelismeréssel időben léptek. A baloldali pártok kezdetben tagadták a probléma létét is, a jobboldali ellenzék (Jobbik) pedig hatalmi eszközök híján csak önkormányzati szinten, illetve parlamenti vitákban bizonygathatta rátermettségét a válságkezelésre. A magyar társadalom külső fenyegetettséget érzékelt, és - hathatós médiamunka, sok milliárd forintos permanens kampány és népszavazás  hatására - összezárt a kormány mögött. Ezzel egyidejűleg a kormánypárti és ellenzéki választói bázisok közötti átjárás lehetősége jelentősen csökkent. A médián keresztüli alternatív valóságépítés, az országos médiumok megszállása, az összes megyei lap kormányközeli oligarchák általi felvásárlása, az ellenzék megosztottsága és az Európai Unió intézményes válságból adódó bénultsága hosszú távon is eldöntötte a kérdést: a Fidesz narratívája uralja a társadalmi diskurzusokat, a metapolitikát. Ezzel a fegyverténnyel szemben bármiféle ellenzéki problémafelvetés - legyen akármennyire fontos és halaszthatatlan - egyszerűen erőtlennek és marginálisnak bizonyult. Még a déli határtól biztonságos távolságban, depressziós körzetekben fekvő települések lakói (akik a migrációval csak a televízió képernyőjén keresztül találkoztak) is úgy érezték, a munkanélküliséggel, a helyi út- és közműhálózat állapotával, az egészségügy, a szociális ellátás nyomasztó helyzetével, vagy épp az aggasztó mértékű elvándorlással szemben a bevándorlás kérdése az első számú probléma. A magyar választó fejében a migrációs krízis összefonódott különböző kulturális, biztonságpolitikai, egészségügyi, és szociális aggodalmakkal, amelyeket nagyban tápláltak a kormány kommunikációs panelei, valamint az európai politikai elit gyenge válságmenedzselő képessége. De ez a jelenség másutt is megfigyelhető. Európa-szerte felerősödtek a rendpárti, identitárius, szuverenista hangok (a probléma elfedése volna, ha ezeket csupán a mára már elcsépelt "populista" jelzővel akarnánk jellemezni), amelyek az EU egyes országaiban kormányzati pozícióba is kerültek az elmúlt években. A globalizmus fenyegető tengermorajlásával és a migrációs hullámmal szemben a magyar választópolgárok a mérsékelt kormányzás ígérete helyett a Leviatánra szavaztak.

Nemzeti büszkeség

A szocialista internacionalizmus évtizedei után, a rendszerváltást követően felértékelődött a nemzeti szimbolizmus, előkerült a romantikus historizálás és a nacionalizmus. Pozitív és negatív energiák egyszerre felszabadultak. Az 1993-94-ig önmagát liberálisként, alternatívként és radikálisként meghatározó Fidesz jobboldali fordulatával, majd az "egy a tábor, egy a zászló" politikájával népi-nemzeti, polgári (nem szocialista) bázisról építette fel azt a nemzeti-keresztény narratívát, ami - noha csupán politikai termék - szinte minden, a jobboldal számára üdvös kérdésben autoritást biztosított számára. A nagy, állami presztízsberuházások, a sport, a kultúrpolitika, a sokszor öncélúan konfrontatív külpolitika mind a szuverenista, önigazoló, szimbolikus politika kiterjesztése. Ugyanakkor a regionális szövetségkeresés, a magyar autonómia-törekvések támogatásának "jegelése", a nemzeti érdekek pártpolitikai célokkal való szinkronizálása inkább tanúskodnak politikai pragmatizmusról, mintsem valamiféle nemzeti-keresztény ethosz doktríner követéséről. Az orbáni kormányzás legitimációs és mozgósító szerepet tulajdonít a nemzeti érzésnek, amire előszeretettel apellál a kormányt érő külföldi bírálatok esetén. A birodalmakkal szembeni ellenállás a magyar történelem visszatérő motívuma, s az orbáni beszédekben gyakran hasonló viszonyítási pontként merül fel a Habsburg uralmat szimbolizáló Bécs, az orosz megszállást fémjelző Moszkva, vagy épp az uniós jogot érvényre juttatni kívánó, szupranacionális Brüsszel.

A mára tartalmilag egyre kiüresedő "jobboldal" kifejezést a Fidesz magának vindikálja, s ennek identitásképző szerepével igazolja saját politikáját - ha másként nem megy, valami (rosszabb) ellenében. Eközben pedig baloldali üzenetekkel tartja fenn a posztkádári életérzést. Elég a rezsicsökkentésre, az Erzsébet-utalványok osztogatására, a szociális demagógiára gondolnunk. A Fidesz persze nem a "kisemberek" pártja (elég az adórendszert, a szociális transzferek színvonalát szemügyre vennünk, hogy ezt belássuk), de még csak nem is a polgári középé (ez ugyanis sajnos inkább csak közgazdasági, sem pedig szociológiai kategória Magyarországon). A Fidesz sokkal inkább egy szűk hatalmi elit, gazdasági érdekkör, és az államtól többé-kevésbé függő helyzetben lévő plebsz (~szegénynép, jogfosztottak, autonómiával alig rendelkezők) pártja.

Konklúzió

Orbán rendszere ma még nehezen megingathatónak látszik. A belpolitikai folyamatok, az európai politika színpadán játszódó események, vagy épp olyan - kevéssé tudományos - absztrakciók, mint a "magyar néplélek" (nemzetkarekterológia) azt sugallják: a jelenlegi hatalom korszakot formáló, generációk jövőjét meghatározó ambíciói nem légből kapottak. Egyelőre nem látunk a horizonton olyan lobogót, ami alatt vonulva az ellenzék erői eséllyel vennék fel a küzdelmet a Fidesszel szemben. Ugyanakkor az orbáni rendszerben annak igazságtalansága (igazolhatatlansága) és fenntarthatatlansága miatt kódolva van a bukás. Ahhoz, hogy az ellenzéki pártok sikerrel szembesítsék és józanítsák a társadalmat az Orbán-rezsim által kínált út következményeivel szemben, sok más egyéb mellett szükség van arra, hogy a fent tárgyalt három érzéssel, a csalódottsággal (és abból táplálkozó dühhel vagy apátiával), a biztonságvággyal (a kormánypropaganda ellenszere) és a nemzeti büszkeség kérdésével ("a haza nem lehet ellenzékben" - kik képviselnek minket) kezdjen valamit. Az ellenzéki gondolkodónak ebben a helyzetben a Cassandra- és a muszáj-Herkules-szerep jut. Amíg el nem érkezik a megfelelő pillanat, "műveljük meg kertjeinket"!

 

A cikk angol nyelvű változata a Hungary Journal oldalán olvasható:

https://thehungaryjournal.com/2018/09/03/hungarys-new-era/

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr4614151741

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.