azelemzőszemével

Kovács János politológus közéleti blogja

Amíg az ellenzék önmagával foglalkozik, csak reaktív szerepbe kerülhet

2018. május 24. 14:07 - Kovács János politikai elemző

Míg az ellenzéki szereplők saját belső ügyeikkel vannak elfoglalva - beleértve a tisztújítási folyamatot övező belső küzdelmeket és a választási eredmények stratégiai értékelését -, addig a kormány a korábbi játékszabályokat módosító intézményi átalakításokra és kommunikációs offenzívára készül. Ebben a helyzetben az útkereséssel és a szervezeti konszolidációval bajlódó ellenzéki szereplőknek csak reaktív szerep juthat. De van-e "B" terve az ellenzéknek?

 

A választások estéjén dominóhatás lépett működésbe az ellenzéki oldalon. Az MSZP-ben és az LMP-ben tisztújításra készülnek, a Jobbik az új vezető testület megválasztását követően még mindig belső harcait vívja. A Gyurcsány-párt - alig fél százalékkal megugorva a parlamenti bejutási küszöböt - saját frakciójának megalakítását ünnepelheti, míg a Párbeszéd annak örvendhet, ha a Liberálisok képviselőjének kilépését követően, a baloldali támogatással, de függetlenként mandátumot szerző Mellár Tamás csatlakozásával sikerül megtartania a sajátját. A marginális társadalmi támogatottsággal rendelkező Együtt tetszhalott állapotban van; egyetlen mandátumot szerzett képviselője (a Csepelen újrázó Szabó Szabolcs) az LMP frakciójához csatlakozott (emiatt Schiffer András formálisan is megszakította kapcsolatát az LMP-vel). Eközben megalakult az új, a korábbiaknál is hierarchizáltabban, nagyobb hatalmi koncentrációval működő Orbán-kormány, az intézményi és személyi változások mellett már bejelentették az újabb Alaptörvény-módosítást, a további szigorítást kilátásba helyező "Stop Soros" törvénycsomag elfogadását, s újabb nemzeti konzultációk vannak a láthatáron (családpolitika, demográfia, az európai parlamenti választás előtti kampány részeként újabb EU-val kapcsolatos kérdések). A bírósági rendszer átszabására és az önkormányzati struktúra átalakítására is számíthatunk, legalábbis az elmúlt időszak közéleti vitái ezt vetítik előre. A mai körkép alapján nagy a kockázata annak, hogy az ellenzék nem lesz képes talpra állni a jövő májusi EP-választás, illetve az őszi önkormányzati választás idejére.

Ami a választási eredmények - várakozásokhoz és politikai realitásokhoz képesti - értékelését, a politikai, szakmai felelősség megállapítását, a szükséges személyzeti, szervezeti és stratégiai korrekciókat illeti, egy hosszabb folyamatra számíthatunk, aminek csupán az első lépései közé tartozik a tisztújítás. A legnagyobb hiba, amit egy ellenzéki párt elkövethet ezen a téren, hogy nem veti alá saját magát (szervezeti háttér), a választást megelőző növekedési és szövetségi stratégiáját, illetve a választási kampány során kijelölt céljait, és azok elérésének módját egy nagyon alapos önvizsgálatnak. A tanulási, önkorrekciós, adaptivitási képesség korlátozottsága biztos recept a kudarc megismétléséhez. Szinte mindenütt érzékelhetőek a felelősség hárítására, elkenésére, pusztán személyi-vezetési kérdéssé egyszerűsítésére utaló jelek, holott a mélyben összetett és rendre visszaköszönő működési problémák vannak. Ma, amikor az ellenzéki pártok megújulásról, szervezeti bővülésről, mozgalmi hálózat építésének szükségességéről, a társadalmi beágyazottság növelésének fontosságáról beszélnek, még inkább felértékelődnek a szervezetépítési, szervezet-menedzselési, humánerőforrás-fejlesztési és organizátori feladatkörök.

A küszöbön álló időközi választások példája nyomán, illetve az általános önkormányzati választásokhoz közeledve ismét felszínre kerülnek majd a szövetségi stratégiával (magyarul az összefogással, koordinációval) kapcsolatos kérdések. Amennyiben az ellenzéki pártok nem ellenségei önmaguknak, kívánatos, hogy idejekorán rendezzék a kérdéshez való viszonyukat (mely szereplőkkel működnének együtt, mely településeken/kerületekben, ki legyen a jelölt). A hatalommegosztás vertikális módja szempontjából fontos ellensúlyozó szerep juthat az önkormányzatoknak (még egyre inkább kiüresedő önkormányzatiság mellett is), ami nemcsak helyi-települési dimenzióban adhat hátországot az ellenzéknek, hatásai túlcsordulnak az egyes települések közigazgatási határain. 2006 őszén a Fidesz nagyarányú győzelemmel "revansot vett" az MSZP-SZDSZ koalíción az országgyűlési választásokon elszenvedett vereségéért, átrendezve az erőpozíciókat a fővárosi, megyei és városi közgyűlésekben. Bár a politikai klíma ma alapvetően eltér ettől, ám érdemes szem előtt tartani, hogy jelentős "bástyákat" elhódítva, megtartva az ellenzék központi hatalommal szembeni alkupozíciói erősíthetők. Egyúttal értékes, a felkészülésben, programadásban hasznosítható tapasztalatok nyerhetők az önkormányzati munkából, nem beszélve az önkifejezési lehetőségről, vagyis arról, hogy egy párt helyi (települési) példán keresztül bemutassa felkészültségét különböző igazgatási, gazdaságfejlesztési, munkahely-teremtési, képzési, infrastrukturális és szociális intézkedési tervek mentén. Ami a politikai erőviszonyokat illeti, különösen a főváros szerepe lesz érdekes. Nem véletlen, hogy politikusi és elemzői találgatások övezik az önkormányzati rendszer esetleges reformját, különösképpen a budapesti önkormányzati működés esetleges átalakítását.

Már most szükség volna azokra a témákra, célokra, amelyeket az egyes pártok felkarolnak, a brand részévé tesznek. Ebből a szempontból az is mellékes, hogy ellenzéki pozícióból képesek-e akaratukat keresztülvinni. A lényeg az, hogy népszerű és valóban fontos ügyeket karoljanak fel, amelyek véleményalkotásra, vitára ösztönöznek, általuk támadhatóvá váljon a kormányzati gyakorlat (illetve annak hiánya, elégtelensége). Emellett szükség van szimbolikus ügyekre is, ahol nem a társadalmi hasznosság vagy a megvalósíthatóság az elsődleges, sokkal inkább az önmeghatározás, önkifejezés, a jövőkép, a társadalomfelfogás és a saját narratívába illeszthetőség. Az "ügybirtoklás" jól megválasztott téma esetén "felszállópályát" jelenthet (ahogy azt a Fidesz számtalan alkalommal demonstrálta, de említhetünk sikeres ellenzéki példákat is - pl. Nolimpia-kampány). Politikai innovációk nélkül aligha fog az ellenzék térfelén "pattogni a labda", még jó taktikai érzék megléte esetén sem (sajnos ez is "hiánycikknek" minősül). A magyar politika ellenzéki oldala túlságosan "introvertált" és belpolitika-fókuszú, pedig önmagában (saját erőforrásaira támaszkodva, és belső, provinciális vitáit folytatva) aligha lesz lehetősége arra, hogy kiugrási pontokat találjon. Bár a magyar politikai közbeszéd a rendszerváltozást követő euro-atlanti konszenzus óta alapvetően belpolitikáról, hazai történésekről szól, és külpolitikai kérdések mentén ritkán jönnek létre belpolitikai törésvonalak, a migrációs válság óta, valamint a keleti kapcsolatok - geopolitikai játszmát érintő - erősítésével mára ez a képlet érdemben módosult. A migrációs téma felértékelte az európai plénumon vívott valós (Európa jövője, határvédelem, társadalmi integráció és tagállamok közti szolidaritás mibenléte, szuverenitás-kérdés) és mesterséges (politikai kommunikáció) vitákat, állandó ellenségképet, hatásos disztópiát biztosítva a kormányzati kommunikáció számára, a különböző keleti, tekintélyelvű rendszerekkel (kiváltképp az oroszokkal) való kapcsolatok szorosabbra fűzése ismét kiérlelt egy törésvonalat (ami még a Fidesz-táboron belül is komoly disszonanciát okozhat a jövőben). Nem nehéz felismerni, hogy ez a viszonyrendszer kiaknázható lehetőségeket biztosít az ellenzék számára - úgy belföldön, mint a külkapcsolatok terén.

Ahhoz, hogy egy szereplő csábító jövőképet, integratív (de legalább a kommunikációs célokat szolgáló) közösségi célokat adjon, és ezeket hitelesen képviselni tudja, szükség van a kiindulási pozíció, a "hol állunk mi" meghatározására. Ezen a téren ma nagyon nagy hiányosságok vannak. Ahol létezik egy erős, jól felépített, vezérszerep, kollektív élményekből merítő csoportképző elv, amivel adott esetben azonosítani lehet egy egész politikai közösséget, ahol megvan a társadalmi beágyazottság megfelelő szintje, ott az sem jelent kritikus hibát, ha a közösség értékrendjét, társadalomfelfogását és jövőképét tömörítő hívószóról kiderül, hogy az csupán "politikai termék volt". Ahol viszont ezek a feltételek nem adottak, ott először egy átfogó narratívát, életérzést, identitást kell adni a közösség számára. A Jobbiknak el kell tudnia magyarázni a választók számára, mit takar a "néppártosodás", miben tér el a "tartalmi radikalizmus" a "formai radikalizmustól", és mik egyáltalán a párt önmeghatározásának építőkövei. A baloldalnak tisztáznia kell a viszonyát a jóléti modellhez, a klasszikus szociáldemokrata értékekhez, illetve a harmadikutas baloldali, neoliberális receptekhez, illetve, hogy a gazdasági struktúraváltás és a generációs-szocializációs, város-vidék, stb. törésvonal nyomán mely társadalmi csoportokat kíván leginkább megszólítani, és milyen mondanivalója van e csoportok számára. Az LMP adós annak magyarázatával, hogy miben "lehet más a politika", hogy önmaga számára megfogalmaz-e egy világos missziót, jól behatárolható elvi-ideológiai sarokpontok mentén (amennyiben igen, úgy le kell mondania arról, hogy a jövőben pólusképző erővé váljon a pártrendszeren belül), vagy pragmatikus szempontokat követve, opportunistább politikát folytat. Ezek első olvasatra talán túlságosan is absztrakt, nehezen alkalmazható észrevételek, de érdemes belegondolnunk, hogy az egyes szereplők sztorija, életútja, döntései, dilemmái, fejlődése tehetnek izgalmassá, átélhetővé egy történetet. Nincs ez másként a politikában sem. A különbség az, hogy mindez kevéssé látványos, így jóval nagyobb erőfeszítést igényel egyik oldalról ezt közreadni, kifejezni, a másik oldalról pedig mindezt értelmezni és értékelni.

Ha az egyes szereplők eddigi gyakorlatát, rendelkezésre álló anyagi és szellemi kapacitásait nézzük, akkor okkal számíthatunk arra, hogy az ellenzék továbbra is csupán követője, elszenvedője lesz az eseményeknek, és kevéssé lesz képes jól kommunikálható kezdeményezésekkel rést találni a kormánypártok "pajzsán". Ez persze nem szükségszerű, nem egy adottság. A jelenlegi médiaviszonyok mellett is felépíthetők különböző témák, rákényszeríthetők a kormánypártok, hogy beszéljenek ezekről a témákról, majd az elhangzott állítások plasztikus módon ütköztethetők a valósággal, a választópolgárok hétköznapok során megélt, személyes tapasztalataival. Ehhez szintetizáló, összehangolt műhelymunkára, leginkább pedig kreativitásra van szükség. Rengeteg külföldi minta áll rendelkezésre, de nincs kifejezett Jolly Joker. Annak megtalálása, felépítése elsősorban a helyzetfelismerési képesség, a társadalompszichológiai hatáselemzés és a kommunikációs potenciál függvénye.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azelemzoszemevel.blog.hu/api/trackback/id/tr8513995268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.